Mint napfény, úgy hatolt keresztül a szürke szobámon, s keresztezte a lámpa pislákoló, gyenge sugarát.
Az ajtó hiába volt nyitva, hiszen onnan nem szűrődött be semmi, csak a járművek tompa zúgása.
Szaporta vettem a levegőt, hátha kitisztult, de a tüdőm nem ezt észlelte.
A korom ott szállt a sűrű éterben, és rakódott le bennem, mint a kátrány.
Köhinteni, majd később öklendezni kezdtem, de ekkor valami változás történt.
Körülöttem - talán egy perc alatt, vagy még annyi sem -, megnyílt a föld, és a konyha közepén egy tulipán éledezett.
Én vízért szaladtam, de későn.
Az esélyt, hogy ne hervadjon el, már megtörtént.
Reménnyel teli azért locsolgattam, nevelgettem, de hiába, a magvacska örök álomba szenderült.
De én nem adtam fel!
Kitartóan cselekedtem, szinte nem voltam önmagam.
Ekkor kivirágzott a konyha közepén, én meg 'nyílsebesen letérdeltem mellé, és könnyel áztattam el szegényt.
Végül rámnézett, és nevetgélést szimulált...