Magyar vagy, egyedül vagy e világon,
S bár hiszed, hogy testvérnépek lakják a messzi földet,
Mégsem nevezheted őket édestestvérnek,
De mostohának!
Holott szétszórva nyüzsög tengernyi nép,
Egyazon törzs zsenge hajtása
S lehet az finn, lapp, nyenyec, votják,
Karél, vót, észt vagy osztják,
A magyar csak az elkóborolt testvér,
A tékozló fiú, ki soha nem tér már vissza atyja kebelére.
Mert megtalálta helyét más népek tengerébe.
S bár mostohán fogadták,
Idegennek és barbárnak mondották,
Elnyerte méltó hazáját, hol békességre, s nyugalomra talált,
Ahol szabadon legeltette a gulyát.
Ez a hely, melyet otthonnak nevezhetsz,
Jól jegyezd meg!
Itt éltek eleink, itt élsz, itt élek magam is
S ebbe a földbe kerül majdan tested is,
Ha át kell adnod helyed az utódok korszakának.
Ők áldják majd az ősök nevét, kik hazát, otthont szereztek
E mostoha föld mostoha népének,
S vérüket adták, hogy itt éljünk,
Boldoguljunk és szeressünk,
Építsünk és neveljünk,
S halálunk napján büszke kebellel mondhassuk:
Magyarok vagyunk, magyarként éltünk, magyarként halunk!