Fejjel lefelé álmodom,
csontjáig rothadt világodat,
szenvedek még, de lassan szokom,
soha sem múló hiányodat.

A koromsötét égboltról már,
leimádkoztam összes csillagodat,
érintésed magába zárt,
s rajtam hagytad illatodat.

Távozó alakod fájó emlék,
ahogy az ajtót becsapod,
rózsáidon szirom lennék,
de tövisként te nem hagyod.

Felriadtam, s ráébredtem,
nem álmodtam, szenvedek,
hiányodat átéreztem,
elfeledni nem lehet.