Álom, vagy valóság?


Álom volt, vagy valóság? Oly kérdés ez, melyre nem találok választ. Szívem, és az agyam ugyanazt súgják nekem: „ÁLOM”, de kezemben szorítom, már-már görcsösen a valóság mellett szóló egyetlen bizonyítékot. Egy összegyűrődött, szakadt papírlapot, amin csak annyi áll: Bocsáss meg!

Érzem rajta a parfümjének bódító, édes illatát, ami újra, és újra keserves gyászba öltözteti szívem. Vagy lehet, hogy ez is csak a képzeletem gúnyos játéka? Már nem tudom. Ha álom is volt, akkor miért fáj annyira, hogy könnyeim mossák a szoba öreg, parkettázott alját? Vagy talán Ámor nyila álmomban lőtt meg, és oly mély sebet ejtett rajtam, hogy nem tudok szabadulni már soha többé? Lábam erőtlenül, tesz előre egy lépést. Mintha egyetlen porcikám sem szeretne szabadulni attól a helyiségtől, ahol darabokra robbant szét kő szívem.
Próbálok visszaemlékezni. Emlékszem az éjszaka sötét, komor leplére, amin alatt a már átszűrődött eső szitál. Mintha előre figyelmeztetni szeretne, hogy reggelre már másképp fogok fogok érezni, máson fogok tűnődni, és el akarom felejteni valamit, amit ekkor még nem is sejthettem. Az éjszakai eső tisztára mosta Párizs szemetes, kihalt utcáit. Csupán pár fiatal igyekezett talán a közeli szórakozóhelyre, hogy így, pénteken, megpróbálják egy kis szórakozással, és alkohollal köszönteni a semmittevés két napját, a hétvégét. Nem is figyeltek fel rám. Igazából engem sem érdekeltek annyira, hogy bármiféle gondolatot is foganasíthattak volna fáradt, elhasználódott elmémben. Sokkal jobban lekötött az utcai lámpák fénye, ahogy megvilágítja az eső miatt képződő, síkos réteget az utcán. Talán a tükröződő lámpafény, vagy a hold ezüstös ragyogása, esetleg ezen kettőnek az összhangja oly kábító részegségbe döntött, hogy nem érdekelt semmi más. Muszáj volt egy picit leülnöm, és csak bámulni azt a tökéletes harmóniát, amit a modern világ csodája, és a természet fennkölt lágy vadsága nyújthat. A háttérből hallottam pár gúnyos nevetést, de ügyet sem vetettem rá. Inkább csak mozdulatlanul, némán vártam valamire. A csodára. Egy olyan csodára, ami eltereli figyelmemet a festői látványról, amit már egy órája bámultam. A csodára, ami oly némán töri meg ezt a finom összhangot, hogy igazán észre sem lehet venni. A csodára, ami úgy csavarta el játékos fejem, hogy még én sem tudtam róla. Vidám kis napsugárként bújt elő a zuhogó eső fátyla alól az imént leírt csoda, egy káprázatos, törékeny teremtmény formájában. Soha nem láttam még hasonló, tökéletes remekművet. Csak néztem, miközben szívem vadul verte az ösztönök ritmusán, amit valószínű még az ember állati énjéből hordozott magában. Csak bámultam, és mintha az eső cseppjei megálltak volna egy helyben, pont úgy, ahogy abban a szent pillanatban voltak. Szinte éreztem, ahogy a nap elődugja fejét az éjszakai sötétből, és rám mosolyog, azt súgva, hogy:”menj utána, beszélgess vele, hisz mi veszíteni valód van? Semmi!”

De lelkemben oly nyomás feszített, hogy nem mertem. Csak néztem, bámultam utána, mint aki nem látott még hasonlót. És így is volt. Soha nem láttam még ilyen tökéletes, már-már festményszerű csodát. Mikor másnap kikeltem az ágyból, nyomasztott a tudat, hogy esélyét sem adtam meg magamnak arra, hogy közelebbről is hódoljak a természet eme kifinomult, gondos kezekkel alkotott mesterművének. Csak legalább a nevét tudtam volna meg .... De már késő. Mi volt, elmúlt. Olykor pedig olyan jó lenne visszatekerni azt az öreg, rozsdás fogaskereket, ami mozgatja előre az idő nehéz, lassú mutatóját. Bár valószínű akkor sem lett volna elég bátorságom odamenni, és bármit is kérdezni tőle, hisz egy angyalhoz nem léphet csak úgy, szakadt ruhában az ördög, hogy hódoljon annak a megbabonázó, igéző, égi ajándéknak. És akit én láttam, valóban egy égi ajándék volt, kinek fénye, és tisztasága mellett én magának az ördögnek tűntem.

A nap már úgy sütött be szobám ablakán, mintha úgy gondolná, nincsen elég fény bent. Én pedig szívesen láttam vendégül. Legalább ha csak pár pillanatra is, de elfeledtette velem az esti látványt, ami ugyan a gyönyör érzésével töltött el, de egyben társult hozzá az önmarcangolás tépő érzése is. A nap arany sugara végigkísért a lakáson, be a konyhába, leült elém az asztalhoz, szórakoztatott miközben megittam a kávémat, egyszóval igaz, kellemes társaságommá vált a magány őrjítő végtelenjében. Még bújócskázott is velem. El kellett találnom, melyik kóbor, égi bárány mögé bújtatta el magát. De ahogy egyre jobban bámultam az eget, azt a kék óceánt, mely fölöttem terül el, és az apró szigetecskéket, amik úgy törték úgy törték meg a hatalmas kékséget, mint a csokoládétortát a tejszínhab-pamacsok, egyre inkább kirajzolódott előttem a tegnap este.
Pedig azt hittem, könnyű kiverni fejemből azt, mi csak meg történhetett volna. De az ember gyávasága erősebb mint a vágy, és csak utólag szakítja apró darabokra lelkét az, mire vágyott, de nem merte megtenni.

Ez volt az a pillanat, amikor megfogadtam, hogy minden egyes este kiülök oda, ahol tegnap voltam, és ha legközelebb megpillantom, az lesz az első, hogy odamegyek. Legalábbis ebben a pillanatban valóban ezt éreztem. És igen.... A mai nap estélyét is ugyan ott töltöttem, ugyanabban a magányos, elmélkedő pózban,
ahogy tegnap. Éreztem arcomon a csillagok fényes vigyázó tekintetét, ahogy apró, pislákoló szemükkel figyelik mozdulatlan, vágyakozó énemet.

Hetek teltek el így, de semmi nem történt. Nem is láttam azt a drága, angyali teremtést, aki miatt némán vártam. Már eluralta szívem a reménytelenség, a lelki üresség, ahogy csak vártam, és nem történt semmi.

Reggel volt. Fáradt, unalmas reggele, egy fáradt, nyugtalan estének. A magány, mint mindig csókot adott arcomra, ahogy az ébresztőóra hangos vijjogása súgta kellemetlen zenéjét fülembe. Nem tehettem mást. Ki kellett kelnem édes álmaim egyetlen, puha menedékéből.

Még a kávé illata sem dobta fel a reggeli kedvemet. Pedig általában sikerül neki. Rossz előjel. Az ilyen napokon mindig történik valami, ami csak egy újabb tőr, már vérző szívembe. Bár már hozzászokhattam volna. Reggel együtt kelek nyomasztó, de hűséges társammal, ki nem csal, meg, és csak az enyém, a Magánnyal. Ő az, ki elbúcsúzik tőlem az ajtóban, és vár, mikor hazaérek. Velem van, ha elhagyott mindenki, és akkor is, ha ott vannak. Igaz, hű társ. Ki kívánna magának
jobbat?
És ez így volt most is. Ott volt, amikor felvettem az öltönyömet, és amikor elvettem a
cigarettatárcámat az asztalról. Elkísért az ajtóig, majd mintha sejtene valamit, féltékeny szemét rám
emelte, és elbúcsúzott.
Mikor kitártam az ajtót, a földön egy boríték fogadott. Csupán a nevem volt rajta. Óvatosan felemeltem a földről. Összeszorult lelkem, szívem, remegni kezdett minden egyes porcikám, pont úgy, mikor a fák levelét rázza egy hatalmas vihar, amikor már majdnem leszakad, de még ragaszkodik a gyenge, vékonyka ághoz, amiből kinőtt.
Remegő kezeimmel óvatosan felbontottam a levelet, és el kezdtem olvasni:

”Kedves Leskelődő!
Nem igazán tudom, hogy mit írjak, de azt nem mondhatom, hogy nem tűnt fel az a sóvárgó szeme,
amivel nemrég bámult engem. Megfigyeltem, hogy azóta minden este ott ült. Bár lehet, hogy
egoista vagyok, de úgy gondolom, miattam. Javítson ki ha tévedek. És erre, remélem alkalma is
lesz. Mit szólna, ha együtt ebédelnénk? Mondjuk inkább a vacsora lenne jó. Nem tudom meddig
dolgozik. Szóval a lakásán ma 20:00-kor? Mivel nem tud nemet mondani, így ma találkozunk!
Addig is szép napot!
Üdvözlettel: S.”

Hogy őszinte legyek, kissé meglepett. Először azt hittem, hogy egy rossz vicc, de ahogy végiggondoltam, kinek is beszéltem kissé bizarr ötletemről, nem jutott eszembe senki. És minden neurológiai problémám ellenére, még nem érzem magamon azt, hogy kiesnének ilyen dolgok. Persze, a szenilisek sem tudnak róla, hogy elfelejtettek valamit.
Még jó pár percig bámultam azt a tiszta fehér borítékot, amiben megkaptam a levelet. Lehet a fáradtság, vagy a meglepődöttség váltotta ezt ki belőlem, de csak álltam. Megbabonázott a boríték, és benne a levél, amit minthogyha nem is olvastam volna, hanem egy tündéri hang, amit képzeletem társított e tündéri teremtményhez, halk, búgó hangjával mondta volna. Egyszerre éreztem magam a fellegekben, hiszen ez olyan üzenet, amit még ha szeretnék sem tudnék visszautasítani, és a pokolban is, mert a munkám miatt nem marad időm összepakolni kissé rendezetlen lakásomat. Ez egy kis tisztázásra szorul. Nem tudom, ki látott már valaha legénylakást... Gondolom sokan. És disznóólat? Sejtem, hogy azt is egy páran. Na most. Ha ezt a két dolgot vegyítjük, és megszorozzuk legalább 10 -el, akkor valahol az én lakásom belő állapotát kapjuk meg. És ez nem csak vicc, hanem a lehető legcsúfabb, és legigazabb kritika, amit ember alkothat magáról. Ha így kezd valaki egy ismerkedést, ilyen, vagy ehhez hasonló környezetben, biztos lehet benne, hogy nem lesz folytatása a kapcsolatnak. De lelkem minden egyes apró, talán nem is létező porcikája kívánja a folytatást... .
(Végiggondolva szavaimat, kezd olyan lenni életem ezen része, mint valami rossz szappanopera...
csak nem szakítják meg folyton reklámok. És ez az a pont, ahol megjegyezném, hogy nem szeretem
a szappanoperákat. Különben is... . Egyszer sírtam csak el magam filmen, az is a Titanic volt, és
nem azért mert úgy meghatódtam, hanem, mert nem adták nekem azt a medált, és így nem lehettem
gazdag.)

A munkahelyemen minden pillanat egyre keserűbben, és nyomottabban telt. Az óra monoton kattogása, ami most még a tikk-takk dallamából is kifelejtette a takk részt, ezzel is elősegítve unalmam azon mozgolódását, amivel szétterjedhet testem minden egyes zugában. Egyre inkább az álmok édes, és puha fellegei felé szerette volna terelni elmémet az unalom.. Rá akart venni, hogy szunyókáljak egy picit az íróasztalomon. Talán már ő is sejtette, hogy rekordsebességű takarításra készülök szerény kis hajlékomban, és ahhoz bizony kell az erő.

Gyomrom egyre inkább görcsösen összeszorult, ahogy az óra lassú, és precíz mutatója este nyolc felé közeledett. Sehogyan sem sikerült megfelelő, főúri lakosztályt varázsolni, a tulajdonomban lévő disznóólból, legalábbis olyat nem, ami méltó lehetne a vendéghez, akit várok vacsorára. A félelem, és az izgalom olyasféle szárnyaló szörnyeteget teremtett lelkemben, amihez foghatót még a legelvetemültebb horrorfilm producerei is csak hónapokig tartó lázas gondolkodással teremthetnek meg a filmvásznon. Kár, hogy ez nem film volt, hanem a valóság, ami
oly könnyed álomként borult szilánkjaira tört szívemre, mintha csak hirtelen szeretné meggyógyítani, összeragasztani azt a milliárdnyi, apró szilánkot, amivé én magam zúztam össze
akaratosságom súlyos kalapácsával. Talán reménykedtem abban, hogy most megtörik a jégpáncél,
és végre újra én is örömteli szárnyalásba kezdhetek, nem csak a földön kullogva sajnáltatva önmagam, hogy ilyen meg olyan szerencsétlen vagyok.
Minden perc egyre, és egyre súlyosabban telt. Súlyosan kattant az óra súlyos másodperc-mutatója, súlyosan terpeszkedett el az asztal a súlyos étkező közepén, és súlyos pillantásokat vetett rám a súlyos bagoly,
amit egy indián barátom faragott születésnapomra.
Ezt a baglyot már családtagnak tekintettem, hiszen háziállatok, és lakótárs nélkül eléggé magányosan teltek a mindennapjaim. De itt volt nekem a bagoly. Meghallgatott, és ugyan sohasem hallhatóan, de mindig Feketetoll hangján hallottam a véleményét, vagy a tanácsait. Most is hozzá fordultam, de most csak hallgatott. Hallgatott, amikor meséltem neki félelmeimet, amikor elmondtam neki szívem álmát, és amikor meséltem neki a gyönyörű teremtésről, aki ma vacsorára meglátogat. Némán, és értőn hallgatott. De most, úgy éreztem, a hallgatásával mondta a legtöbbet.

Már csak egy perc volt. Egyetlen egy, apró percecske, ami felért az egész nappal. Lelkem görcsben, torkomban gombóc, homlokomon pedig gyöngyöző veríték szaladt végig. A másodpercek egyre hangosabban kopogtak, felvéve szívem ritmusát. Koponyámban egyetlen szó visszhangzott,
ami inkább volt az önnön megfélemlítésem eszköze, mint lágy nyugtató bátorítása rettegő
lelkemnek. Szemem hol az órát figyelte, hol a bagolyra pillantott pár bátorító kifejezésért, de hiába.
Próbáltam elmerülni gondolataim sodrában, de nem ment. Valami mindig visszarángatott a valóság
kopott színfalai közé. Próbáltam lekötni figyelmemet a rózsacsokorral, amit asztaldísznek tettem ki,
de még ez sem ment...
Ebben a pillanatban valaki csöngetett. Szemem ismét az órára tévedt. Pont este nyolc óra
volt. Ismét csengetés... . Szívem még jobban összeszorult, ahogy a károgó csengő hangja
megcsapta fülem. Pulzusom már jópár körrel az óra másodpercmutatója előtt járt, ahogy az utolsó
pillanatokban végigjátszottam az első találkozás pillanatát. Valahogy sikerült lelkemet meggyőznöm arról, hogy az ott nyomorgó gombóc nem egy félrenyelt ebédmaradvány, csupán félelmem azon megtestesülése, ami szerteoszlik pár másodperc alatt. Tényleg ebben reménykedtem.
Egyetlen már szállóigévé vált klisé jutott csupán eszembe: A remény hal meg utoljára.

Elnyomtam még a kezemben füstölgő utolsó szál cigarettát és közben próbáltam meggyőzni
lábamat olyan érvekkel, amikről magam is tudtam, hogy csupán egyszerű, rábeszélések, is
nincsenek igazán alátámasztva semmiféle valóságalappal. De sikerült. Olyannyira sikeresek voltak
ezek a már-már politikai hazugságokra hajazó indokok, hogy egyszerűen csak felpattantam a
fotelemből, és elindultam a bejárati ajtó irányába. Éreztem, hogy ez a csupán pár méteres út is
hosszú, sivatagi vándorlásnak tűnik a forró napon. A gombóc a lelkemben, ami eddig úgy tűnt, hogy
atomjaira hullott szét, új erőt vett magán, és az eddiginél sokkal hatalmasabb, erősebb, már-már
gigantikus méretűre nőtte ki magát. Egy ilyen sivatagi vándorút a maga nemében is megerőltető,
még a legnagyobb utazóknak is, hát még egy olyan amatőrnek mint én, aki ráadásul magával cipel
egy hatalmas és súlyos ólomgolyót is. De egy dolog még éltette bennem a reményt. Minden hasonló
film végén, valami gyönyörű, és elképzelhetetlen dolog, már-már varázslatos jutalom lesz a
megpróbáltatásait túlélt hős jutalma. Ebből kiindulva, az én jutalmam sem maradhat el.
Az ajtó úgy tátongott előttem, mint Mekka kapuja az odavándorló mohamedán hívők előtt.
Egyszerre csodálatos, ám mégis valaminek a vége. A várakozásé, és a lelki utazásé. De mégis volt
benne valami csodálatos. Valami megfoghatatlan, és varázslattal átitatott.
Agyamon átvillant pár kérdés.
Vajon ki lehet mögötte? Vajon valóban egy angyal, vagy csupán a képzeletemben
felnagyított, átlagos élőlény? Elkezdtem kételkedni a saját ösztöneimben. Elmémben végigfutó
vékony selyemszál menetét az újabb csengetés, mint egy éles olló vágta ketté. Elhessegettem a
kételyek minden árnyát, lesöpörtem zakómról a hamumaradványokat, majd kinyitottam az ajtót...

Csend ült a lakásban. A kilincs kattanó hangja is hatalmas hangzavarnak tűnt. Ezt csak
tetőzte az ajtó nyikorgó hangja, ami élesen visított a csendbe. Csak annyit kértem magamtól az ajtó
nyikorgása közben, hogy „csak ne bénázzam el ezt az egyetlen lehetőséget”.
A sivatagi úttól, és a rémülettől porzó tüdőmet izzadó bőröm apró cseppjei sem enyhítették. A földet
bámultam, és nem mertem felnézni. Nem éreztem magam méltónak arra, hogy rápillantsak egy
olyan tökéletes műalkotásra, mint akit reméltem. Elvégre az ember még arra sem méltó, hogy Isten
nevét említse, nem hogy arra, hogy isten egy angyalát két szemével megpillantsa. Összeszedtem a
megmaradt bátorságomat, erősen összeszorítottam szempillámat, majd felnéztem. Rápillantottam
arra, akire nem szabadott volna. Rápillantottam egy megtestesült, valódi tündérre.
Ragyogó fürtjei gyengéden borultak keskeny vállára. Valóban tündérszerű volt. Ezt az érzést
csak tetőzte a lélekbe látó, boldog, ám mégis félénk tekintete, amivel fürkészte tekintetem. Éreztem,
ahogy lassan végigmér, akárcsak én őt. Minthogyha csak az álmaimból lépett volna elő. Úgy
éreztem, eddigi életem csupán elhanyagolható kis része volt annak, ami ezután következik. Annak
az álomnak, ami eddig csupán képzeletemben élt, és lám, most itt állt előttem.

Köszönni próbáltam, hiszen azért mégiscsak illetlenség egy ilyen csodálatos hölgyet köszönés nélkül betessékelni a
lakásomba, de egy szó nem jött ki a torkomon. Talán pár nyökögés, valami hasonló, mint amit az
éppen hogy beszélni tanuló gyerek hallat. Egyetlen érzés kivételével kiveszett belőlem minden, de
az az egy átvette az összes többi helyét, ahogy belenéztem a szemébe. Az imádat érzése. Máshogy
nem is tudnám jellemezni. Imádat. Soha nem éreztem még ilyen erős, és elhatalmasodó
érzést. Felemésztett bennem minden mást az Imádat. Szívemben minthogyha felcsendült volna
Vivalditól a tavasz hangja, és mintha ez a pár másodperc máris a virágzó természet, és az
énekesmadarak pompájába öltöztette volna fel szívem. Az az érzésem támadt, hogy szemeivel a lelkembe lát, és azon is túl. A hideg futott végig hátamon, ahogy éreztem, hogy ugyan a szemembe néz, ám mégis túllát azon. Beleborzongtam. A hátamon fel, és alá futkosott egy kellemes, ám mégis zavaró, hideg érzés.

- Bemehetek, vagy még ácsorgunk egy picikét?-kérdezte viccelődő hangon.
Csak én nem tudtam megszólalni. Torkomban még mindig ott tanyázott az a bizonyos gombóc, ami nem engedte, hogy az a pár hang elhagyja ajkamat. Egy apró izzadtságcsepp szaladt végig homlokomon, lehűtve vörösen izzó arcom.

Öhm... Izé... Ha nem zavarja, hogy nem volt időm igazán összepakolni... .
Ismét megjelent pár gyöngyszerű csepp arcomon, ahogy kimondtam a fenti szavakat.

Ezt majd én eldöntöm... . És ha kérhetem akkor tegeződjünk. Feszélyez ez a hivatalos társalgási forma.
Elnézést.... Akarom mondani bocsánat.
Na látja? Máris jobb!

Bementünk a lakásomba, és innen képszakadás. Nem tudom mi történt, pedig egy kortyot sem ittam a borból. Pár kép még beugrik, de semmi egyéb. Emlékszem, hogy önfeledten nevettünk, és emlékszem, amikor a puha, vörösre festett ajkát az én ajkamhoz emelte. Emlékszem, hogy a hold kerek korongja világította be az éjszakánkat, és arra, hogy most, reggel, ahogy itt állok, itt, a folyosó, és a konyha közötti vékony küszöbön, nem tudom eldönteni, mi történt.

Álom, vagy valóság? Itt szorítom még mindig a valóság mellett szóló egyetlen bizonyítékot, ami minden pillanatban egy újabb, hatalmas ütést ad lelkemnek.

Álom volt, vagy valóság? Mi a különbség a kettő között? Mi a valóság? Mi az álom? Mi választja el ezt a kettőt egymástól? Mégis mi?….

És ahogy a reggel,
szembenéz velem,
Érzem a világot,
Áramolni vérem.

És ahogy behunyja szemét a nap,
Jön az igazi szerelem,
Álmodott, imádott Ámor,
Megdobban a szívem.