A megbénult test

Nathaniel hűvösséget érzett, pedig az éjszaka fülledt meleggel árasztotta el a kisvárost. Bőrdzsekije, s fehér pólója alatt remegni kezdett, bordáin érezte a hideg karmok karcolását, szinte gyomrába markolt a sötét fagy. Szemeit legtöbbször ezzel a színárnyalattal hasonlították össze, most mégsem töltötte el örömmel ez a gondolat, mint megannyiszor ezelőtt. Csak a hasában lappangó szorongással törődött, az érzéssel melyet sokan izgalomnak, félelemnek hívnak, de nem értette… Nem értette, miért tört rá ez épp most.
Nate sosem volt a bátorság mintaszobra, ebben a helyzetben viszont nem volt oka se izgulásra, se félelemre. Éjszakánként enyhén, mondhatni érezhetetlenül kerülgette csak ez a fajta bizonytalanság, azt is csak néha, ha úgy alakultak a dolgok. Egy balhésnak tűnő, árnyékban ülő társaság láttán, gyors léptek hallatán, kóbor kutya láttán. Legtöbbször elkerülte az ilyen helyzeteket, ha jónak látta, még vissza is fordult, hogy nagyobb kerülőt tehessen, hisz nem volt a felesleges, és valószínűleg kilátástalan szituációk embere. Néha viszont csak sétált tovább, és ez a lehetőség is működött. Ha odaszóltak neki „hé, nem tudod mennyi az idő?” annyit válaszolt „nincs nálam óra”. Ha olyan néven szólították, mint például „mi van seggfej?!” nem figyelt oda, gyermekkorában jól megtanulta, hogy csak akkor forduljon megszólítója felé, ha nevén nevezik.
Ezt a részét a városnak rengetegszer megjárta, hol nappal, hol éjjel. Egy sikátor volt, fák lombjainak takarásában. A szűk átjárót egy általános iskola, és egy kerületi óvoda udvarai alakították ki. Repedezett beton, gondozatlan föld, és nappalonként gyerekek ricsajának zaja övezte. Éjszaka… más volt. Mindössze két villanyoszlop, gyér világítással, lehullott levelek surranásának hangja, és a legkisebb szellő fújásának ritmusa rajzolta ki ezt a különös területet. Az iskola emeletes magasságig nyúló épülete árnyékot vetett a sikátorra, az óvoda távolibbnak tűnt, mint nappal bármikor. Mintha szánt szándékkal messzire építették volna. A második villanyoszlop égője sercegett, néha-néha kialudt, s bizonytalan árnyékokat festett a betonra, melynek repedései mélyebbek, kegyetlenebbek, szerteágazóbbak voltak.
Nathaniel megállt egy pillanatra, a sikátor bejáratánál. Szemeiben az első villanyoszlop fényének gömbjei reszketni kezdtek, jobb kezével megmarkolta bal oldalát, ott simogatta leginkább a jeges érzés. Sosem érezte még ilyen lehetetlennek, hogy átérjen a túloldalra, a panelépületek sokaságai elérhetetlennek tűntek, lábai odaragadtak a még biztonságos járdához. Mögötte ott sodródott el a gyér forgalmú négysávos, tőle alig ötszáz méterre egy hosszabb út hazafelé. Arra gondolt, azt az utat választja, jobb lába mégis a sikátor felé lépett, amikor életre kélt.
Robotikusan tette meg lépéseit, mintha minden centiméter küzdelem lenne, de egy olyan harc, melyet már többször megnyert. Szerette volna, ha mindig megnyugtató lejátszója fülébe zengi a szeretett dallamokat, fájdalommal gondolt rá, hogy az eszköz távol van, az otthonában, kilométerekre ettől a rémes helytől. Talán ezért nem tűnt fel neki soha az iskola félelmetes alakja, vagy az óvodai udvar játszóterének dermesztő, éjszakai felépítése. Az egyik hinta gyengén sodródott előre-hátra, a libikóka árnyéka meg-megnyúlt, ahogy a második villanyoszlop fénye játszadozott az estében. Már az út felét megtette, nyugodtan lélegzett fel, amikor ismeretlen erőnek engedve balra fordította a fejét.
A fekete tornacipő a beton egy repedésén állt meg, Nathaniel pedig észre sem vette, hogy a hűvösség - ami eddig csak a bordáit környékezte meg -, szétárad a testében. Szemeiből kihunytak a fények, amikor a második villanyoszlop megadta magát, s teret engedett a sötétségnek. Az elsőt már túlságosan maga mögött hagyta, annak világítása nem volt jó másra, csak hogy még félelmetesebbé tegye az iskola udvarán álló testet.
Néha, mikor Nate erre járt, megnézte a gyerekeket, amint önfeledten játszanak, nevetgélnek, vagy az iskolások éppen nemtetszésüknek hangot adva visszabattyognak az épületbe. Sosem látott bennük semmi különlegeset. Kis törpék, alig érhettek a mellkasáig, egyszer ő is volt ilyen. Fel sem fogta, mennyit változott a környezet éjszaka, de ekkor minden figyelmét a kislány kötötte le, az udvaron ugyanis egy „kis törpe” álldogált, valószínűleg felé fordulva.
A repedés, melyet eltakart a fekete lábbeli, újabb reccsenés nyomán továbbterjedt. A hangja elenyésző volt a sötétségben, de ha Nate látta volna, biztosan megerősödik benne a félelem érzése. A repedés egy másik irányába tartott, mely a fiú jobb lába alól indult el.
Nathaniel keze lecsúszott az oldaláról, ekkor csavarodott csuklóiba a fagy hűvössége. Megbénultan állt a sikátorban, és még csak a fejét sem tudta elfordítani. Egy pillanatra gyulladt fel ismét a második villanyoszlop égője, majd amint újra kiégett a lány már nem állt az udvaron. Egy padon ült. Jóval közelebb a kerítéshez, s egyszersmind közelebb Nate-hez.
- Miért állsz meg?
Az enyhe szél azonnal abbamaradt. Az óvodai hinta mozgása befejeződött, a libikóka árnyéka összébb húzódott, a repedések összeértek. Nate nem értette, mit mondott a lány. A fülei csak zúgást érzékeltek, nem erősödő, hanem monoton, szüntelen zúgást. Az ő mozdulatai, akárcsak a hintáé, képtelenek voltak további működésre. A nyakába maró zsibbadás sem tudta lépésre kényszeríteni. Szemei a hűvösségnek, és a pislogások hiányának köszönhetően könnybe lábadtak, lábai elfáradtak.
A második oszlop égője megint fellobbant, mint egy félénk lángú mécses, a villanás befejeztével a lány eltűnt a padról. Nathaniel előtt állt, fejét lehajtva. Kócos fekete haja arcába hullott, rózsaszínű, szakadt pólója térdéig ért… mezítláb volt. Ezen a csontba maróan hideg betonon állt, mezítláb.
- Miért nézel így?
Nate szembogarai a lányra vetődtek, a beton ismét megreccsent, a libikóka bal oldali része - mintha csak egy mókás gyerek ült volna rá - felemelte jobb oldali társát. Az első villanyoszlop fényét elnyelte az éjszaka. Nathaniel nem tudta eldönteni, hogy a zajok elültek, vagy csak ő nem hallja őket. Még a város centrumából állandóan ideszűrődő forgalmi hang is eltűnt. Hallotta a lány kérdését „miért nézel így?”
- Ne nézz rám!
A fiú csontjaiba minden eddiginél erősebben vágott sebeket a hideg, a lány hangja könyörtelenebb lett, és kissé rekedtebb.
- Fordulj el!
A repedések tovább terjedtek, még több reccsenő hang kíséretében. Az óvoda összes hintája önálló tevékenységbe kezdett, az éjszakát gyermeki nevetések zaja töltötte ki. Nate képtelen volt teljesíteni a kislány kérését.
- Ne nézz RÁM!
A beton megremegett Nathaniel lábai alatt, teste különböző részei ropogni kezdtek, mintha tényleg fagy repedeztette volna fel csontjait. Sötétkék szemei mélyén ott tükröződött a lány képe.
- Fordulj el!
Minden megállt.
- NE NÉZZ RÁÁÁM!
Nathaniel önkéntelenül teljesítette a kérést. Érezte, ahogy feje elfordul, olyan szögben, melyre magától nem lett volna képes. Az utolsó hang, amit hallott, egy reccsenés volt, de nem a betoné. Saját nyakcsigolyájának törése volt, rögtön ezután a vérével beterítette a sikátor betonjának egy részét. Térdre hullott, s még látta az óvodai játszóteret. Semmi nem mozdult, a lány pedig már nem állt előtte. Valahogyan tudta, hisz a testét már nem töltötte ki a hűvösség. A fájdalom volt az utolsó érzése, és a melegség, mely, akárcsak a vére, szétáramlott a testében. Előre dőlt, elterült a sikátorban, ahol élete első, és utolsó kísértetével találkozott.
A gyerekek nevetése még egyszer, utoljára erőteljesen felhangzott, majd azt is elnyelte Nathaniel halálának csendje.