Előszó.

Végeláthatatlan sötétség honolt a térben. Nem volt anyag, nem voltak színek, fény sem volt. Igazából semmi jelentősége nem volt semminek, kezdetben csak az állandó feketeség létezett, ha egyáltalán létezésnek lehet nevezni a semmit. A semmi, ami csak volt, és természetesen a meghatározás: „ami” is helytelen, hiszen nem kézzelfogható dolog, nem meghatározható jelenlétről beszélünk. A sötétség végtelenül töltötte be a teret, megtörhetetlenül birtokolta minden szegletét, nem érzett, nem szenvedett, és nem is örült semminek. Ez volt a sötétség hipotézise.

Az, hogy mi végre volt a sötétség, esetleg miért volt egyáltalán a térben, maga a tér miért volt, és ha egyszer csak lett, mi volt előtte, mind-mind olyan kérdések, melyektől halandó elme azonnal megőrül, ha megpróbálja megfejteni, ezért hát csak el kell fogadni, és inkább átlépve eme elmerongyoló kérdéshalom felett, nem foglalkozva a feltevésekkel, haladni kell a létezés furcsa útján. Az, hogy a tér és a sötétség létezett, nem nagyobb őrület, mint az, hogy egyszerre csak ott volt az-az apró kis energiagóc, az a dolog, értelemmel fel nem foghatóan sűrű, tudással nem mérhetően forró valami, mely szintén érthetetlen logikából növekedni kezdett. Ez már önmagában is tébolyító, és az, hogy ennek a dolognak az ellentéte szintén jelen volt a nagy sötétségben, már csak hab a tortán. A dologból, ahogy nőni kezdett, primitív anyag lett, és a másikból pedig antianyag. Ez volt az anyag keletkezésének hipotézise.

Szóval volt az anyag és az antianyag, melyek ismeretlen eredetűen jelentek meg, az ugyancsak ismeretlen eredetű sötétségben, ami az ismeretlen eredetű térben volt. Miután ugyancsak ismeretlen okokból az anyag és az antianyag hirtelen növekedésnek indult, ismeretlen okokból elkerülhetetlenné vált az összecsapás. Ez volt az első titáni harc, ez volt mindennek a sorsdöntő háborúja, és ebben a gigászi küzdelemben, végül az anyag került ki győztesen. Milliárdnyi antianyag harcolt milliárdnyi plusz egy anyag ellen, és ez a plusz egy, ami végül eldöntve a harcot, hozta meg az anyag győzelmét. Az a kis plusz, a maradék, ebből lett minden, atomok, majd nagyobb anyagrészecskék teremtődve meg a sötétségben. Csillagok, bolygók, minden ebből a maradékból lett, szélnél is sebesebben szóródva szét a térben és a sötétségben. Ez volt az univerzum születésének hipotézise.

…csak haladt egyenesen előre a térben, amely már eleve is érthetetlen volt számára. Alatta, tudta, hogy nincs lehetősége haladni, de felette, jobbra és balra végtelen volt minden.
Félt.
Tudta, hogy nemsokára történni fog valami, tudta hogy csak előre mehet, pedig előtte valami borzalmas dolog van kibontakozóban. Leginkább egy végeláthatatlan sivataghoz hasonlított az alatta elsuhanó lapos, sík, meghatározhatatlan „rész” amely a térnek egyfajta vége volt, bár nem tudta meghatározni erre a megfelelő szót. Miközben így haladt nagyon nagy sebességgel, várva a rossz dolog bekövetkezését, egy mély, és nyugodt hang szólalt meg, a térnek minden irányából. A hang, érzelmektől mentes volt, szavakat formált, és megnyugtatta őt. Nem tudta miért érti, igazából azt sem tudta mit jelent beszélni, megnyugodni, mindenesetre már nem félt annyira a rá várakozó rossz dologtól, amikor végül is az bekövetkezett.
A tér megbolydult minden irányban, már nem volt fent és lent, nem voltak irányok, sőt, még maga a tér sem volt, csak puszta káosz. Milliárdszor szűnt meg létezni minden körülötte egy pillanat alatt, hogy aztán újra megteremtődjön. A nyugodt hang fájdalmasan hangosan, már-már sikoltva bömbölt mindenhonnan, ugyan nem volt füle, de érezte magában az ordítás értelmét, „tartsd magad!, maradj az úton!” és ehhez hasonlókat. Magát a rossz dolgot leginkább egy tucatnyi, különböző színű letekert gombolyaghoz lehetne hasonlítani, amely összegubancolva volna a térben, és egy bizonyos szálon kellene tovább haladni, persze ez erősen lebutított hasonlat, szavakkal a látvány leírhatatlan volt, és bár csak nagyon rövid ideig volt jelen a rossz dolog, egy örökkévalóságnak tűnt, mikor ismét minden nyugodttá vált, és a tér, újra a tér volt. A hang is érzelemmentessé, tagolttá vált, nyugodt hangnemben terelte tovább a semmiben. A rossz dolog még tucatnyi alkalommal, vagy talán többször is megismétlődött, mit egy megakadt lemezjátszó, amelynek tűje folyton visszaugrik a hibás bakelitlemezen, aztán egyszer csak, minden előjel nélkül minden megváltozott, és ő egyszer csak megszületett. Ez volt a születés hipotézise...