Nyári hajnalon ébred a nép
S az éjszaka fénye kihúny
Lágy zenével táncol a szél
Majd a vén Hold álomba hull
Fénylő korong váltja fel őt
Bájosan izzik az ég
Tűzbe hozva a sok felhőt
Eképpen ér véget az éj

Több ezer nappalt látott szemem
S mindnek vége oly fájó
Elmúlásból álló végtelen
Mely nem az élőknek való
Vénülő arcok mindenütt
Kicsiny hölgyekből dáma lett
Facsemete orcám előtt
Elérte a büszke eget

Elérkezett az alkonyat
Ismét beborít a homály
Nem látom a csillagokat
Oly elátkozott e bűbáj
Minden társam itt hagyott
Így csak engem súlyt a magány
Tán örök csupán én vagyok
A dombormű a színház falán.