Mihály a sorszámát bámulta. Ötvenkettes.
- Éppen ennyi idős vagyok. – gondolta magában – Milyen érdekes.
Soha nem szeretett a váróban beszélgetni a többiekkel. Szerencsére most nem ült mellé senki, aki a tárcájában tartott fényképekkel untatná, ennek örült. Ebben a váróteremben soha nem járt még azelőtt, de nem sokban különbözött a többitől. Az egykor harsány színű mintás szőnyeg fakóra kopott a sok utcai cipőtől, a sötét bútorokon szintén meglátszott az idő ténykedése. Bár úgy tűnt, hogy eredetileg lakájosra tervezték a szűkös szobát, ám mérete-, és a sok ódivatú kárpitos karosszék miatt inkább nyomasztónak tűnt, mint otthonosnak.

Mihálynak szokása volt, hogy addig nézegette a sorszámot, amíg nem szólítják, előfordult, hogy teljesen összegyűrődött a papír a kezében, mire sorra került. De most félszegen körbenézett a szobában, szokatlan volt ugyanis a csend. Kínosan érezte volna magát, ha találkozik valakivel a tekintete, nemigen tudta, mit kell olyankor csinálni. Köszönjön, vagy csak biccentsen egyet az idegen felé? Kell egyáltalán csinálni valamit, vagy úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi? Ha valaki ránéz, azt is hiheti, hogy ő már régóta bámulja, holott épp csak összeakadt a pillantásuk. De most nem kellett ettől tartania. A mintás függönyön át beszűrődő őszi napfénybe burkolózott alakok mind hangtalanul bámultak maguk elé. Ruhájuk éppen passzolt a szobához. Régi volt és kopott. Idegenek voltak, Mihálynak mégis olyan érzése volt, mintha látta volna már őket ezelőtt. Sőt, mintha ez az egész jelenet egyszer már lejátszódott volna. Valamikor, nagyon régen.

Mikor saját lábára tévedt a tekintete, keserűen kellett megállapítania, hogy ő maga sem lóg ki a sorból. Élére vasalt barna színű nadrágján apró göbök csimpaszkodtak, jelezvén, hogy bizony nem mai darab már a nadrág. És ez a cipő! A lábbeli szintén barna színű volt, ám olyan kopott, hogy azt a friss boksz sem volt képes elfedni.
- Egyáltalán miért ezt a cipőt vettem fel?! – mérgelődött magában – Már legalább húsz éves! Van egy csomó sokkal jobb cipőm. Fenébe! Egyébként is, ennek tavalyelőtt eltört a talpa.
Óvatosan oldalra fordította jobb lábát, hogy feltűnés nélkül megvizsgálhassa a repedést, ám a cipő kopott volt ugyan, de törésnek semmi nyoma. Tökéletesen emlékezett rá, hogy a jobb cipő talpa tört el, de a biztonság kedvéért megnézte a balt is. Hibátlan volt.
- Megőrültem volna? – morfondírozott magában. Óvatosan körbepillantott megint, de a várakozók semmi jelét nem mutatták, hogy bármit észrevettek volna rajta, vagy az iménti kis közjátékból. Egy idős, kalapos bácsin akadt meg a tekintete, és egy pillanatra tudni vélte, hogy ki ez az ember. Mintha tudná, csak nem emlékezne rá. Egyszeriben meghűlt az ereiben a vér. Elfelejtette, miért van itt. Azt sem tudta, hogyan került ide, és milyen ügyet kell intéznie. A sorszámra pillantott, pedig nagyon is jól tudta, hogy csak egy ötvenkettes van rajta. Ezen kívül semmilyen információval nem szolgált a kis cetli.
- Emlékezz! Emlékezz! – mondogatta magában, de minél jobban igyekezett felidézni az ide utat, vagy jövetelének okát, annál zavarosabbnak tűnt minden. Egy szempillantás alatt pánikba esett, lába remegni kezdett, tenyerében nyirkossá vált a kis papírcetli. Kifelé innen! - ordította egy belső hang, és éppen engedelmeskedni is akart neki, amikor kinyílt a váró ajtaja, és egy hölgy lépett a terembe.
- Molnár Mihály! - szólalt meg fennhangon a harmincas évei elején járó csinos nő. Gondosan ügyelt arra, hogy hangja betöltse a várótermet, és hibátlanul artikuláljon, hogy véletlenül se lehessen félreérteni a nevet. Látszott, hogy nem ma állt munkába először, magabiztosan, felszegett fejjel ejtette ki a nevet, miközben jobb kezével határozottan markolta a diófa ajtó réz kilincsét. Ugyanakkor nem volt fásult, hangja ereje ellenére bájos volt. Rutinosan, szinte hívogatóan ejtette ki halványan rúzsozott ajkain Mihály nevét, mintha csak annyit mondott volna: „Drága Uram, kérem fáradjon be, odabent nagy szeretettel várják.” Ilyen kérésnek pedig nem lehet ellent mondani, pláne akkor, ha már úgyis elárultuk magunkat azzal, hogy felkaptuk a fejünket a név hallatán.

Mihály tétova mozdulatokkal kisimított néhány nem létező ráncot nadrágján, miközben felegyenesedett a karosszékből, és bár továbbra sem tudta, mit fog majd mondani abban a szobában, ahová azt sem tudja, miért jött, de nem volt mit tenni, elindult az ajtó felé. A fiatal hölgy türelmesen mosolygott rá, ám tekintete elárulta, hogy nem Mihály az egyetlen ügyfelük, tehát sokkal boldogabb lenne, ha kissé szaporábban haladna. Zavarában még egyszer a cetlire nézett, miközben egy kérdés villant át az agyán.
- Miért kell sorszám, ha egyébként is tudják a nevemet? - de persze nem kérdezte meg, az agyában is éppen csak annyi időre fogalmazódott meg a gondolat, hogy szinte azonnal el is felejtette. Komolyabb dolgokkal kell most foglalkoznia, például kideríteni, hogy miért van itt, mielőtt teljesen idiótát csinál magából odabent. Belépett az ajtón, az pedig becsukódott mögötte. A hölgy kint maradt, csak ketten voltak immár a szobában.

***

Ez a helyiség a váró szöges ellentéte volt. Régi, vaskos, sötét bútoroknak adott otthont, amelyek koruk ellenére olyan fényesen csillogtak, mintha az imént szakították volna le róluk az árcédulát. A hely tiszteletet parancsolt, itt mindennek jelentése volt. A nagyság szerint elrendezett könyvek bőrkötésű gerincüket mutogatták a belépőnek, és pökhendin vágták az arcába: aki ebben a szobában dolgozik, okos, művelt, olvasott ember! Néhány egzotikus tárgy az asztalon és a sarokba állítva visszafogottan, de annál határozottabban hirdeti: világot járt emberrel találkozik, aki ide belép. Halkan még hozzáteszik ezt is: olyan helyeken járt ám a gazdánk, ahova te talán soha nem jutsz el! És kuncognak. A levegőben a bútorápoló mézes illata mellett ott lebeg a bizonyosság is, miszerint éppen olyan súlyos döntések születnek ezek között a bútorok között, mint ők maguk.

A vaskos íróasztal mögött ülő ember valamilyen megmagyarázhatatlan módon illett is ebbe a közegbe, meg nem is. Ősz hajú, ősz szakállú öregember volt, akin bár látszott, hogy nincs híján sem a műveltségnek, sem az élettapasztalatnak, ugyanakkor egyáltalán nem tűnt pökhendi alaknak. Éppen ellenkezőleg, rendkívül kedvesen mosolygott az újonnan érkező Mihályra, aki ebben a pillanatban még csak elképzelni sem tudta, miről fognak majd beszélgetni. Az öregúr szemei élemedett kora ellenére nem vesztették el fényüket, éppen olyan érdeklődőn, élettel telin fürkészték Mihály ekkor még nagyon is bárgyú arcát, mint ha egy tizenéves lelke lakozna az idős testben. Zavarba ejtően sugároztak ezek a szemek egyszerre erőt, fiatalságot, és bölcsességet.

- Molnár Mihály, ha nem tévedek. - szólalt meg végül az öregember, és enyhén ráncos, mégis puhának tűnő kezeivel helyet mutatott az íróasztallal szemben lévő széken.
- Igen, én vagyok. - lélegzett fel Mihály, megkönnyebbülve konstatálva, hogy legalább az első kérdésre tudott válaszolni. Úgy érezte, ezzel a kedvesen mosolygó emberrel nem lesz gond, talán még azt is elárulhatja neki, hogy elfelejtette, miért jött. Kissé félszegen helyet foglalt a kipárnázott széken, és próbált a fürkésző szempárba nézni, noha ez igen nehezére esett.
- Mihály. - ismételte az öregúr a nevet, ám ezúttal nem megszólításnak hangzott, inkább csak úgy magának mondta. - Szép név, szavamra. Tudja, mit jelent a neve, kedves Mihály?
- Ki olyan, mint Isten, ha jól tudom.
- Ki olyan, mint Isten. - ismételte meg derűs mosollyal az arcán az öregember, és egy pillanatra réveteg tekintettel nézett a semmibe, mintha valami gyönyörű dolgot látna. Ám csakhamar visszazökkent a valóságba, és immár teljes figyelmét ügyfelének, Mihálynak szentelte. Mélyen belenézett a szemeibe, Mihály mégsem érezte magát zavarban, annyi szeretet és megértés volt ugyanis ebben a nézésben, hogy kifejezetten kellemes élmény volt.
- Nincs túl sok időnk, drága Mihály. - kezdte az öregember – Kérem, egyáltalán ne érezze feszélyezve magát amiatt, hogy nem tudja, miért van itt. Akik idejönnek, szinte soha nem tudják. Mondhatnám azt is, hogy itt elég nagy baj, ha valaki tudja, hogy hogyan került ide, és miért jött.

Mihály egyetlen pillanatra megkönnyebbült ezektől a szavaktól, ám szinte azonnal kétségbe is esett tőlük. Ha ugyanis mindazok, akik idejönnek, nem tudják, miért vannak itt, akkor ez valami nem normális dolog! Ami most történik, az nem csak egyszerűen szokatlan, hanem egyenesen ijesztő!
- Hogy lehet az? - fakadt ki belőle a kérdés. - Hogy lehet, hogy a váróban senki sem tudja, miért van itt? Mit csinálnak itt az emberrel? Ki maga, és mit akar tőlem? - kezdte egyre inkább kelepcébe csalva érezni magát, és a pánik újfent eluralkodott rajta.
- Nagyon kérem Mihály, nyugodjon meg egy percre. Minden kérdésére tudja a választ. - mondta halkan az ősz szakállú ember, miközben szemeiben őszinte aggodalom ébredt. Mihályt kissé lenyugtatták ezek a szavak, legalábbis a kíváncsiság képes volt elnyomni benne a pánikot. Az utolsó mondat hallatán kérdőn vonta fel szemöldökét, és valósággal belebámult az öregember szemeibe.
Őszintén sajnálom Mihály. – folytatta az idős úr, mialatt le sem vette tekintetét a vele szemben ülőről, mintha meg tudná őt óvni az igazságtól, mintha vigyázhatna Mihályra pusztán azzal, hogy szemmel tartja őt. - Nem maradt sok időnk, ezért kertelés nélkül ki kell mondanom: Ön... meghalt.

***

Mihály szemei hatalmasra kerekedtek a két szó hallatán, a lélegzete elakadt. Szóra nyitotta volna száját, tiltakozni akart, kifejezésre juttatni, hogy soha élőbbnek nem érezte magát, és még a feltételezés is felháborító, miszerint meghalt volna. Nevetni szeretett volna, a szemébe kacagni ennek az idegennek, és megmondani neki, hová tegye a hókuszpókuszát. Talán azt elfelejtette, hogy miért jött, de azt azért mégis tudja, hogy élő-e, vagy holt. Ám mindezt nem tudta Mihály megtenni. Ahogy a tudatába férkőztek az öregember szavai, egyszeriben minden emléke visszatért. Látta a kezeit, ahogyan az öreg Lada olcsó bőrutánzattal bevont kormányát szorítja. Emlékezett, hogy az M0-son hajtott Budapest felé, már csak fél óra volt az út hazáig. Látta a visszapillantóban felbukkanó sötétkék Audit, és azt is, ahogyan elsüvített mellette. Azt ugyan nem láthatta, hogy mi történt az előtte haladó kamion orránál, de arra még emlékezett, hogy a hirtelen fékező teherautó lökhárítója egyre közeledik. Reflex-szerűen taposott a fékre, de egyetlen pillanatra sem volt kétséges, hogy az ütközés elkerülhetetlen. A kamion hátsó lökhárítója betörte a szélvédőt, és Mihály lehunyta a szemeit. Nem akarta tudomásul venni, noha biztosan tudta, hogy ezt nem lehet túlélni. Csak egy tompa puffanást hallott, és enyhe lökést érzett a homlokán, semmi mást. Nem volt sem félelmetes, sem fájdalmas, csak megtörtént. A következő pillanatban a váróteremben ült, és a sorszámát nézte. Ötvenkettes. Éppen ennyi idős volt Mihály. Már minden világos volt. Mihály nem nézett az öregemberre. Nem akart. A tölgyfa asztal lapját nézte, rajta az öreg kezeit, majd a könnyei elhomályosították tekintetét. Szája enyhén remegni kezdett, kezeibe temette arcát, és hangos zokogásban tört ki.

Mihály nem magát sajnálta, és ezt a vele szemben ülő bölcs öreg pontosan tudta. Egy tizenkilenc éves fiú, és egy huszonhat éves lány várja őt most is otthon, valamint öt éves unokája, úgy tudva, hogy már csak fél óra az út hazáig. És Mária, az a drága asszony, akinek mindent köszönhetett, amiért csak érdemes élni. Talán még semmit sem sejtenek, csak várják haza apát.

„Nincs túl sok időnk.” - visszhangoztak Mihály fejében az öregember szavai. Pedig most annyi mindent tudnia kellene. Mi lesz majd nélküle? Hogyan boldogul majd a családja? Egyszeriben felismerte, hogy nem meghalni fájdalmas, hanem életben maradni. Aggódott mindazokért, akiket itt hagyott. Érezte, hogy össze kell szednie magát, ha nincs sok idő, azt ki kell használni.
- Hát, nem éppen így terveztem... - mondta ki könnyeivel küzdve az első szavakat, amik eszébe tolultak, miközben arcát az öregemberre emelte.
- Senki sem így tervezi. - felelt amaz megértően – Még azok sem, akik szándékosan kerülnek ide.
- Úgy értem, lehetett volna jobb is. LEHETTEM volna jobb is. - helyesbített – Talán teremthettem volna jobb életet a családomnak. Mit értem el? - tette fel a kérdést, miközben a kezeit nézte, fejét mélyen lehajtva. Majd válaszolt is saját kérdésére: - Semmit. Semmit.

Az öregember mély sóhajtás kíséretében kihúzta az íróasztal felső fiókját, és egy fakeretes képet húzott elő belőle. Odacsúsztatta a képet Mihály lógó orra alá, és kissé előrehajolt ültében. A képen mozgó alakok voltak. Mária, és a két gyermek a konyhában készítettek éppen valamit, a kis Niki pedig a konyhaasztalnál egy kifestő fölé görnyedve alkotott éppen. Mihály szemeit újra elfutották a könnyek, de villámgyorsan letörölte őket, és mohón kapott a fotó után. Látnia kellett őket, fel kellett töltenie elméjét ezzel a látvánnyal, mert nagyon valószínű, hogy utoljára láthatja a családját.
- Mikor történt ez? - kérdezte remegő hangon.
- Éppen ebben a pillanatban történik. Még nem tudják, hogy Ön eltávozott. - mondta halkan, szinte suttogva a vénember. - Mondja csak el nekem Mihály, hogy mit lát a képen!
- A családomat. Ők a mindenem.
- Segítek én magának. Az életét látja, kedves Mihály. Ön már nincs ugyan benne, de ez az Ön élete. Azt kérdi, mit ért el az életben? Hát megmondom én. - kezdett egyre hangosabban és gyorsabban beszélni – Szerette Máriát, és mindent megadott neki, ami csak Öntől telhet! Nemzett két gyermeket, és tisztességre, becsületességre, szeretetre nevelte őket. Mit szeretett volna elérni Mihály?! Nagy házat, luxusautót, felső beosztást, Nobel-díjat? Mind haszontalan! MIND!!! Csak ennek van értelme, amit ezen a képen lát, kedves Mihály! Ennél nagyobb dolgot ember nem tehet ezen a Földön!

Mihály tökéletesen, tisztán megértette, mit is akar mondani az öreg. Hálás volt neki, amiért ezeket mondta. Kezével megérintette a képet, és Mária tekintete egy pillanatra összeakadt az övével. Tudta, érezte, hogy ez az utolsó pillanat, amikor egymás szemébe néznek. A konyhában folyt a munka rendületlenül és vidáman. Mihály fejében egyre inkább kezdtek összekuszálódni a gondolatok, mígnem egy egyszerű, tiszta kérdés felszínre nem tört onnan:
- Mi lesz most velük? - tette fel a kérdést, még mindig a képet nézve.
- Erre nem igazán tudok válaszolni. - sóhajtott az öregember – Ugyanaz, mint bárki mással. Fájdalmas lesz nekik az Ön elvesztése, de élni fognak tovább. Egészen addig, amíg meg nem halnak majd ők is.
- De boldogok lesznek?
- Az csakis rajtuk múlik. Nem tudok ennél többet mondani erről.
Mihály felkapta a fejét, immár egyenesen az öreg szemébe nézett. Nem volt félszeg, sőt, kifejezetten bátor volt.
- Ennyi?! - kérdezte értetlenül – Ennyi volna? Élünk, aztán meghalunk? Ez lenne az élet célja? A halál?!
Az öregember mélyebbet sóhajtott, mint eddig bármikor. A képért nyúlt, és kivette azt Mihály kezéből, majd újra elrejtette a fiók belsejében. Azt szerette volna, ha beszélgetőtársa csak rá figyel a következő percekben. Mihály vágyakozva nézett a kép után, de nem volt ereje érte nyúlni.
- A cél. - mondta a vénember, miközben fejét alig észrevehetően megcsóválta. - Az élet célja. Figyeljen Mihály, mert kérdezek néhány dolgot. - most nem mosolygott, arca komor, sötét volt. Mihály nem értette a hirtelen kedélyváltozás okát, de kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Mondja csak kedves Mihály – kezdett hozzá az öreg már-már gúnyos hangszínben –, érzett élete során csodás illatokat? Látott gyönyörű dolgokat? Evett ínycsiklandozó ételeket? És mondja meg drága Mihály, kacagott-e szívből, volt-e szerelmes, és szeretkezett-e?! - hangját egyre feljebb emelte, és már fel is állt ülőhelyéről, kezével az asztalon támaszkodott olyannyira előrehajolva, hogy arca majdnem Mihály arcához ért. - És el tudná-e nekem mesélni Mihály, hogy boldog volt-e, amikor az élet legnagyobb csodáját a karjaiban tartotta a szülőszoba előtt?! Boldog volt, Mihály???!
A választ meg sem várva, mutatóujjával az asztalra bökött.
- Ez AZ! Ez az élet célja, drága Mihály! Ezért születnek emberek a Földre, hogy mindezeket átéljék nap mint nap!
- Bocsánat. – szakította félbe Mihály hirtelen, mert nem akarta tovább hallgatni a monológot. Tudta, hogy ennél jobban már nem is lehetne igaza az öregembernek, és veszettül szégyellte magát, amiért egyáltalán szóba hozta a dolgot. Szemét lesütve ült az íróasztal mellett.
A vénember elhallgatott, és visszahuppant az ülésébe. Egy pillanatig ő is csak nézett maga elé, míg végre megszólalt.
- Nem kell bocsánatot kérnie. - mondta halkan – Tudom, hogy ezekkel Ön is tisztában volt. Mindenki tisztában van vele, csak olyan sűrű lett már az ember élete, hogy elfelejtik. Értem én, nincs semmi gond.

***

Néhány másodpercig csak ültek egymással szemben szótlanul, ám a kíváncsiság nem hagyta Mihályt nyugodni.

- Ha én meghaltam, akkor Ön ki? Talán Szent Péter?
Az öreg újra elmosolyodott, mint aki már számított a kérdésre.
- Ha ragaszkodik ehhez a névhez, hívhat így is. - mondta titokzatosan – De az igazság az, hogy éppen annyira vagyok Szent Péter, amennyire Ön akarja, hogy az legyek.
Mihály enyhén megrázta a fejét, és összeráncolta szemöldökét, mint akinek nagyon sok energiájába telik felfogni, amit hallott.
- Ezt nem értem teljesen.
- Én semmi más nem vagyok, csak az, amit Ön látni akar. Én gyakorlatilag Ön vagyok, az Ön képzeletének szülötte. Ön nyilván ilyennek képzeli Szent Pétert, ezért nézek úgy ki, ahogy.
- És a váróterem, meg az emberek? - mutatott hüvelykujjával a háta mögé Mihály, ám amikor megfordult, sem az ajtót nem találta, ahol bejött, sem a falat. Csupán a nagy fehér semmi volt a háta mögött. Felpattant ülőhelyéről, és riadtan nézett körbe. A polcok és az egzotikus tárgyak is eltűntek, már csak az íróaszatalt, és a mögötte ülő kedves öregurat látta.
Felállt a vénember is ülőhelyéről, és lassan közelített Mihály felé. Karjait kinyújtotta, majd két tenyere közé fogta Mihály arcát.
- Minden, amit az elmúlt percekben látott, vagy hallott, az Ön képzeletében játszódott le. Az életében megtapasztalt dolgok kivetülései voltak, semmi más. Még én magam is. Ez az egész egyetlen pillanat alatt játszódott le az Ön elméjében. A halála pillanatában vagyunk éppen. Örüljön kedves Mihály! Vannak, akik csak rémképeket, és szörnyűségeket látnak az életük utolsó pillanatában, de Ön nem! Ön úgy látja a dolgokat, ahogyan megélte az életét. És most majd nyugodtan, mindent tisztázva szenderülhet jobblétre.
- Ez lehetetlen, - hebegte Mihály – hiszen olyan dolgokat is mondott nekem, amiket nem tudtam.
- De igen, tudta! Minden ember ezzel a tudással születik, csak idő közben kitörlődik az elméjükből. De most Ön az utolsó pillanatában újra a tudás birtokába került.
- Mi lesz most velem? – kérdezte Mihály, érezve, hogy egyre könnyebbé válik a teste.
- Most az Önt éltető energia különválik a tudatától. - hallotta Mihály az öreg szavait, de látni már nem látta őt. Semmit sem látott. - Miután az energia megtisztul a tudattól, visszaszáll az Örök Körforgásba. Csak energia lesz, semmi más. Ön megszűnik létezni.
- Talán mégsem csak képzelem az egészet. - mondta Mihály, illetve már csak gondolta, miközben emelkedni kezdett. - Talán magával az Istennel beszéltem.
- Talán. - jött a felelet valahonnan. - De őszintén Mihály! Fontos ez?
- Nem. Nem fontos. - gondolta Mihály, miközben teljesen elvesztette testének érzetét, és már nem tudta, hol van fent, és hol van lent. Gondolatainak utolsó erejével még Máriára gondolt, a két gyermekre, és unokájára. Energiája szeretetté vált.

Így halt meg Molnár Mihály, aki semmit nem ért el az életben, mégis véghezvitte a legnagyobb dolgot, amit ember csak tehet a Földön.


VÉGE