Sötét.
Valami mozdult. Valami jön. Felkapcsolom a lámpát, de semmi nincs a szobában. Semmi furcsát nem látok, ám az érzés megmarad. Valami. Mint mikor dörgést hallasz a távolból, halk morajlás. Vihar?
Visszafekszek aludni.
Csak álmodtam.
Most megint! Riadtan nézem a sötétséget. A Valami ott van. Ahogy meglátnám, máris máshonnan érzem jelenlétét. Sehol sincs, és körbevesz. Fény nélküli vigyor, a szoba egyik falától a másikig, de ezt sem látom. Csak érzem, ősi rettegés üti fel bennem fejét. Ott van. A Sötétben Bújkáló.
A szobában rég elfeledett és soha nem is létezett lények kelnek életre, bújnak elő mocskos odúikból. Hatvan éves könyvek lapjai közül másznak elő fekete véglények, megrázzák magukat, hang nélkül üvöltenek, és csatlakoznak a vigyorgó sereghez.
Hirtelen felkapcsolom a lámpát, de sehol semmi.
És csak nevetek.
Nevetek, mert ha abbahagyom, csak kérdések maradnak. Kérdések, amikre nincs válasz. Vagy szeretném, ha nem lenne.
Visszafekszek.
Csak álom volt.
Csak álom LEHETETT.
Csend van, csak a távoli villámok moraja hallatszik.
Közeledik.