Erősen tűzött a nyári nap. A levegő vibrált, megtelt porral, a sivatag felől fújt a szél. Sok csatán túl voltak már, de még soha nem voltak ilyen reménytelen helyzetben. Egyetlen dolog adott nekik erőt? az Istenben való hitük. Bármilyen agyafúrt ötlettel is álltak elő a mórok eddig a lovagok kardján és páncélján nem tudtak kifogni. Most nem is volt szükség semmilyen cselre. A tegnapi öldöklő csata után alig tucatnyian maradtak életben. Egy kopár sziklás völgybe húzódtak vissza. Csak azon az úton hagyhatták el, amerről bejöttek, de azt az utat most legalább ezer vérszomjas arab zárja el.
Vérszomjasak mert sok társuk veszett oda a tegnapi csatában. De félnek is, ugyan ezen okból. Ha tudnák hogy a lovagok már csak tizen maradtak, biztosan egy percig se haboznának a támadással. De erősen él bennük a kép amikor a páncélos lovagok lóháton, teli torokból ordítva rohamoznak feléjük. Nem, ma nem fognak így szétcsapni közöttük, ma megvárják míg leszáll az éj. Küldtek erősítésért is.
Ez alatt a katlanban a lovagok Istenhez imádkoznak. Várják, hogy mikor indítják ellenük a végső rohamot. Az idő egyre csak múlik. Végül megértik, hogy az arabok nem tudják hogy hányan maradtak. Biztosan nem fogják azért sokáig halogatni a támadást. Úgy döntöttek délutánig várnak és támadnak ők, akkor a hátuk mögül fog sütni a nap. Elérkezett az idő. Sir Gallvant odaáll a többiek elé. Felrémlik benne a szülőföldje, Franciaország. Már gyerekkorában arról álmodott, hogy lovag lesz és kardjával az Istent és az ártatlanokat fogja védeni. És most meghalhat mind azért amiben hisz. Egész életében ezt a pillanatot várta, nincs benne egy csepp félelem se. A többiek meredten nézik várják, hogy kiadja a parancsot. Felnéz az égre, sóhajt egy nagyot majd teli torokból üvölti: Roham! Megsarkantyúzzák lovaikat és kirántott kardal indulnak meg a völgy kijárata felé.
Valami különös morajlást lehet hallani. A morajlás erősödik, hatalmas porfelhő jelenik meg nyugati láthatáron. Már az üvöltést is hallani lehet. Az arabok már felkészültek, lándzsáikat előre szegezve várják a rohamot, és csak remélik, hogy lándzsáik erdején megtörik. A hatalmas porfelhő miatt nem látják az ellenség számát.
Sir Gallvant látja amint a mellette rohamozó lovag felnyársalódik. Neki a vállát éri egy ütés, megtántorodik de sikerül a nyeregben maradnia. Máris hármat legázolt a lovával. Pajzsával sikerül kivédeni egy felé döfő dárdát. Kardjával eszeveszett örült módjára csapkod. Meg se tudja számolni hány koponyát zúzott be. Egy pillanatra körbe néz, társait keresve. Jó pár méterre megpillantja egyiküket, még épp láthatja amint lebukik a lóról majd eltűnik a tömegben. “Ha az Isten akarata, hogy itt haljak meg akkor itt halok meg, de megpróbálok kitörni innen” gondolja a lovag. Kihasználva a pillanatra körülötte támadó “űrt” megugratja lovát. Úgy tűnik, sikerül kijutnia a zűrzavarból. Már arra gondol, hogy pár karcolással megússza. Ekkor egy pillanatra éles fájdalom hasít a nyakába. Egy íjász áll az egyik domb tetején. Nagy pontosan kellett céloznia, hiszen nagyon kevés rés van egy lovagi páncélon. Sir Gallvant előre borul a lovon, de valahogy sikerül a nyeregben maradnia. Utolsó erejével mielőtt elvesztené az eszméletét még jól megsarkantyúzza lovát.