ARANYKAPU

Egy szép, későtavaszi reggelen, amikor már csak kéznyújtásnyira volt a nyári vakáció, az újságárusok szétszéledtek a városban, és teli torokból kiáltozni kezdtek:
- Legfrissebb hírek, mai újságok!
Harsogó kiáltásaik felébresztették álmukból az embereket. Ablakok nyíltak egymás után, és ahogy mögöttük megjelentek a kócos, álmos fejek és az aprópénzt nyújtó kezek, az újságárusok közölték a legfontosabb híreket:
- Űrkutató szonda a Marson…
- Négyfejű bárány született Kínában…
- Az állatkertbe új elefánt érkezett…
- ELVESZETT EGY RAJZFÜZET!

Ó, ez igazán érdekes. Elveszett egy rajzfüzet! Még az újságok is írnak róla! De hát mese nincs, úgy látszik, a dolog valóban nagyon komoly!
Az öreg professzor előhúzta zsebkendőjét, hogy megtörölje vastag, fekete keretes szemüvegét, majd orrára biggyesztve azt, olvasni kezdett.
Az orvos letette kávéját az asztalra, és az újság után nyúlt.
A takarítónő a sarokba hajította seprűjét, és fellapozta az újságot.
A pék otthagyta megégni a kenyereket a kemencében, és kirohant az utcára, az újságárus után.
Az állomásfőnök leeresztve hagyta a sorompót, és belemélyedt az olvasásba.
A buszvezető leállította a buszt, és utasainak felolvasta a híreket.
A tanár nekidőlt az iskola falának, olvasásba merülve, és megfeledkezett arról, hogy lekési az első órát.

Mindenki újságot olvasott, még a gyerekek is. De mit olvastak a gyerekek? Ezt a hirdetményt:
"A nap legfontosabb híre! Az év legfontosabb eseménye! Egy kislány elvesztette a rajzfüzetét. Benne a következők találhatók: egy ház, egy szalmakazal, tarka tehénke, egy kék léggömb, cseresznyék és almák, egy bús szamár, egy lábon álló gólya, csillogó halakkal teli patak, egy kerek fejű cirmos és egy nyafka fekete macska. Egy szép virágos mező, és még hatvanhat másik színes rajz. Kéretik a becsületes megtaláló, hogy tartsa meg az üres lapokat, a cseresznyéket és az almákat egye meg, a rajzokat pedig juttassa el a következő címre: Rebeka művészkisasszony, Nemlétez város, Sehol utca"
Egy öreg művész keservesen sírdogált: Oda a kislány kiállítása! Szegény Rebeka… ilyen a művészsors… Soha nincs szerencsénk!

A gyerekek szétszéledtek a városban, és mindenütt a rajzfüzetet keresték. Hol lehet? Azok, akik még nem olvasták az újságokat, csodálkozva néztek a gyerekekre: Miféle rajzfüzet? Nem láttunk semmiféle rajzfüzetet!
A gyerekek átkutatták az egész várost, a legeldugottabb utcákat, minden udvart és kertet. Benéztek a szeneskamrákba, a kutyaházakba, még a járókelők kalapját is leemelték. Ki tudja, hova dobhatta valaki? Valaki, aki nem ért a művészethez.

De a gyerekek hiába kutattak, nyomoztak. A rajfüzetnek nyoma veszett. Végül összegyűltek egy városszéli kis utcában, és onnan együtt elindultak a mezőre maguk mögött hagyva a házakat, hátha valahol a mezőn megtalálják a művészkisasszony rajzait.

Nem messze a város határától megpillantottak valamit, ami felkeltette a figyelmüket. Csodálkozva sokáig nézték a mező közepén álló aranykaput, mely pompásan fel volt díszítve mezei virágokkal. Aranybetűkkel ez volt ráírva: Napsugár mező.
- Ez nekünk való! - kiáltottak a gyerekek, és átözönlöttek a kapun, mint a megáradt folyó.

Széles, napsütötte mező várta őket sűrű zöld fűvel, illatos virágokkal. A mező közepén …hüpp….hüpp…. egy síró kislány ült. Nagy barna szemeiből csak úgy patakzott a könny. Hosszú copfjában a fehér masnit libegtette a szél, kék kockás szoknyáját nagy bánatában is gondosan elsimította.
- Miért sírsz, kislány? - kérdezték a gyerekek. - Egy ilyen gyönyörű mezőn is előfordulnak szomorú dolgok?
- Nagy az én bánatom - mondta a kis művész. Ha már az újságok sem tudnak segíteni, ti sem tudtok. Rebeka művészkisasszony vagyok, és elvesztettem a rajzfüzetem, vele együtt minden álmom és reményem.
- Szóval ő az a Rebeka - suttogtak a gyerekek. - Mi segíteni akartunk neked, de nem sikerült. Átkutattuk az egész várost, de sehol nem találtuk a rajtfüzeted.
- Igen, épp ez a baj - mondta a művésznő, és ismét keserves sírásra fakadt.
A gyerekek mély hallgatásba burkolóztak. A mező halkan ezt suttogta: Hol lehet most az a selymes szárnyú szél? Ő pillanatok alatt bekukkanthatna minden eldugott zugba, és megtalálhatná a rajzokat… Bárcsak itt lenne… bár hajlandó lenne…

Meghallotta a szél Napfény mező kérését, elsuhant azonnal a szélrózsa minden irányába, és pillanatok alatt megtalálta az eltűnt rajzfüzetet. Tett egy kört az aranykapu felett, majd a rajzokat a gyerekek felé fújta, és a papírlapok szétterültek az egész mezőn. Egyszerre mintha a földből bújt volna elő, a fűtenger közepén megjelent egy aprócska kis házikó.
- Ez az én házikóm! - kiáltott boldogan a kislány. A füzetem első oldalára rajzoltam le.
Még be sem fejezte mondatát, amikor egy szalmakazal bukkant fel, tetején egylábon álló gólyával, aki hosszú, piros csőrével szalmaszálakat húzgált ki belőle fészkéhez. A mezőt csodaszép virágok borították be, minden úgy volt, ahogy Rebeka lerajzolta: itt volt a tehén, a csillogó halakkal teli patak, az oroszlán, a kerek fejű és a nyafka macska, a cseresznyék és az almák. Minden, minden itt volt.

A kislány szemében felszáradtak a könnyek, az arca felderült, mint az ég sötét, borongós nap után, ha előbújik a nap. Végtelen boldogságot érzett, mert újra rajzai vették körül.
- Ez aztán a kiállítás! - kiáltotta egy maszatos arcú kisfiú. A kiállítóterem pedig maga a Napsugár mező volt. A gyerekek a közönség, az igazi, a leghálásabb közönség. Az ének a szívükből fakad, mint tiszta forrásból a víz.
Nem féltek sem a rettenetes oroszlántól, sem a mezei egértől. Itt senki nem akart senkinek ártani: mindenki barát volt, és a szeretet kötötte őket össze. A fák ágaikat nyújtották föléjük, érett gyümölcseiket kínálva. A patakban narancslé folyt, a méhek mézzel kínálták a gyerekeket.

- Hogy történhetett mindez? - kérdeznéd te, kedves olvasó. - Ez igaz történet, vagy csak mese?
Én ezt a történetet nem találtam ki, az újságokban olvastam. A többiről kérdezzétek Rebekát.
A címét tudjátok.