„Túl későn láttam meg benned, ami úgy hiányzott.
Lábam a sík terepen is elbukott.
Mit tudtál te, amit más soha sem…?”

„Goodbye My Lover, Goodbye my friend
You have been the one, you have been the one for me
I have a dream, and when I wake, you can break my spirit
it’s my dreams you take
I knew your fears, and you knew mines
You touch my heart, you touch my soul
Kiss your lips and hold your hand
Shared your dreams and shared your bed
Remember me.
And i still hold your hand in mine when i’m asleep.”
(James Blunt – Goodbye my lover)

Körülöttem sötét. Csak te világítasz bennem. A fájdalom, amit elvesztésed felett érzek. Az egyetlen előhívott közös képünket nézem. Az egyetlent ami közel két év hullámzó szerelmünk alatt készült. A fájdalom úgy lebeg fölöttem, mint a hajnali köd Budapest fölött. Mintha folyton hajnal lenne, a vég, a szenvedés hajnala. Itt lüktet bennem lankadatlanul. Először csak hagyom, hadd nehezedjen a mellkasomra, minden átkával, majd akár a forrás, utat tör és elárasztja az egész testem, lassan, komótosan, hadd tartson tovább...kérlek! Örült, vad táncát járja bennem ez az édes kín és én minden ellenállás nélkül hagyom, hadd tegye, hadd őrüljön, egyre vadabbul és vadabbul. Ha tudnám, fűteném is vadságát, de csak szenvedem. A testem egyfajta pajzsként, belül tartja a tombolást. Egyetlen pólusán sem engedi ki, nincsenek könnyek, sem verejték, hang nélküli a világ körülöttem. De te tovább világítasz bennem, szakadatlanul, akár az örök tűz s én lelkem minden apró darabját oda adom, hadd tápláljuk tovább a tüzet. Már csak ez az egy mód van rá. Már nem táplálhatom a tüzet csókkal, érintéssel.
Megcsókolom a képen mosolygó férfit – mert mindig is férfi voltál a szememben, a tökéletes, az egyetlen, a vétkes, a szerető, az élet, a halál, a jövő, a múlt, a hang, a könny, az illat, a meleg és hideg, a szín, én – még érzem az arcod melegét, feldereng az illatod, a bőröd selyme. Magam előtt látom a boldogságtól csillogó szemed, e boldogság forrása én voltam s ez fáj. Fáj tudni, hogy már nincs szükséged rám, ahhoz, hogy boldog légy, hogy csillogjon a szemed. Feszít. Bennem munkál és nem enged. Nem is akarom, hogy engedjen, megörzöm. Őrizni akarom, amíg csak lehet, örökké. Mert az enyém voltál, nekem adtad a szíved, ahogy én neked a sajátom. Vigyázz rá, vigyázok én is.
Szeretném újra érezni az illatod, az erős karod melegét, hallani a hangod és nem csak ezek képzetével élni. Sajnálom, amit tettem és ugyanakkor nem tettem. Sajnálom, hogy már nem érzed azt mint régen, sajnálom, hogy nincs szükséged rám, mert nekem nagyon nagy szükségem van rád. Sajnálom, hogy nem szerethetlek, mert nincs szükséged rá. Mondd, mint tegyek ezzel az érzéssel? Hogy fojtsam el? Képtelenség! Feléd sugárzom, minden erőmmel, a lelkemből, de te már nem tudod fogadni. Sajnálom.
A képünket nézem. November 18.-a van. Ma van a második évfordulónk. Illetve lenne, de eltűntél mellőlem. Nekem ma van a második évfordulónk. Az emlékedhez bújok, megcsókolom a képet. Akárha meghaltál volna. Nekem annyira fáj. Akárha meghaltam volna. 17 éves voltam, amikor meggyilkoltak, 2010 november 18.-án. Akkor azt mondtad „Azt hiszem szeretlek” és azután még sokszor elmondtad ezt, a téli hidegben, amikor a fehér pára lengett körül minket, vagy forró nyári éjszakákon, szenvedélyesen suttogva, de már soha többet nem mondod. Már nem fog a téli szúrós hideg az arcomba csapni két nevetős, forró csók között, hiába haladunk megállíthatatlanul a tél felé. Többé nem fogok nyáron együtt izzadni veled, az alföldi melegben. Nem nézhetem a csillogó, mélybarna szemed a gözölgő tea felett. Akárha meghaltál volna. Hogy dolgozzalak fel?
De nem haltál meg. Ott vagy valahol a világban, távol tőlem. Más miatt csillog a szemed, másnak suttogod: Szeretlek. Mással bandukolsz csillogó téli estén, keresve a fekete cicát, míg én egyedül küzdök meg a jéghideggel. Nálam már tél van. Csak a hótakaró most nem az emlékek jótékony eltüntetője, ellenkezőleg, kiemeli azokat, szikrázó fehérségével, emlékeztetve minden egyes pillanatra, minden mosolyra.
Igen, azt mondják az idő majd mindent megold. De mi van akkor ha az idő megáll? Ha megfagy a lelki télben? Azt álmodtam, gyereket várok, és álmomban a te kezedet láttam a pocakon, a te hangodat hallottam duruzsolni a fülemben. Azt mondtad, szép vagyok és álmomban egy pillanatra elhittem, hogy mindez igaz, egy forró könnycsepp próbált életben maradni a telemben. Felébredtem.
2012. november 18.-a van. Két évvel ezelőtt életem legboldogabb napját éltem. Most, mondhatnám, hogy a legboldogtalanabbat, de hazudnék. Inkább azt kellene mondanom, és ez talán közelebb állna az igazsághoz, hogy eljövendő életem legboldogabb napját élem, mert minél messzebb kerülök tőled időben és térben, a napok annál boldogtalanabbak lesznek.
Szeretnék adni neked valamit. De már nem adhatok, elvesztettem a jogot, eldobtam magamtól. „Szerezd vissza!” – sikítja minden porcikám. Mit adhatnék már neked? Hisz mindenem odaadtam, mindened elvettem, nincs szükséged rám. Tüzet kérek tőled, de azt hiszem, most oltottad el. Jóvá szeretnék tenni mindent. Tüzet kérek... de most oltottad el.
Boldog Évfordulót. Szeretlek.