Hangok szürődtek mindenfelől az agyába... de képtelenek voltak összeállni értelmes szavakká... az előadótanár alakja elmosódott. Talán életrajzokról volt szó... talán Csokonairól. Tudta, nem szép hogy nem figyel oda de képtelen volt, éles gondolatok cikáztak fejében. A témáról már lemondott, talán soha nem is akart másképp tenni. Ült és bámult maga elé...

... és íme eljött a nagy nap. A víz tükrén átszürődő, ébredő nap sugarai melegen simogatva jelezték, itt az ő ideje. Lassan, óvatosan mocorgott. Meg-megállt. Körülnézett a melegséggel átitatott, zöldes fényben. Élete nagy részét itt töltötte. Ismerős volt minden és mégis oly ismeretlen, hiszen nem tapasztalhatott meg konkrétan semmit, nem érinthetett. Neki csak a külső szemlélés maradt és a vágy... Mégis, érezte, része ennek a nagy egésznek.
Valami, mint szinte minden nap, amióta az eszét tudja, egy másodpercre eltakarta odalent a megszokott kis világában a fényt. Talán egy suhanó test árnya.
Leucorrhea félt, maga sem tudta pontosan mitől... talán a változástól, ami – tudta - elkerülhetetlen. Biztonság. Ezt jelentette neki a világa. De mégis... hirtelen újra elöntötte a vágy ami egész eddigi életében végigkísérte. Vágyott arra, hogy megtudja, mi az a „felhő” ami nap mint nap, hajnaltájt, átsuhan a kis tó ciánkék egén. Vágyott a fenti világba.
Erőteljes, vad mozdulatot tett. Gyönge, alakulófélben levő teste nem volt még felkészülve az efféle kihívásra. A heves mozdulatot erős fájdalom követte. Újra próbálkozott, mostmár dühösen. Dühös volt amiért burokban kellett élnie, dühös az „egész” világra akár egy gyerek. „ A burok csak a javadat szolgálja”- mondták. Mindig, minden csak a javát szolgálta... soha mást se hallott. Unta.
Dühe segített. Burka, amit védelmében emeltek az állítólagos veszélyekkel szemben, hangos robajjal felrepedt.
„Végre”- gondolta.
Újra próbálkozott, az első sikereken felbuzdulva. Mindene sikongott a fájdalomtól de ő tovább nyomakodott, szakadatlanul - fájdalmai közepette - a vágyott külvilág felé. Újabb reccsenés. A burok már több helyen is megrepedt, omladozott. Minden apró részében érezte a felgyülemlő adrenalint... robbanni készült.
„Még egy lökés”- hajtogatta magának.
Utolsó erejével ismét nekifeszült, érezte már, nemsoká szabad lehet. Vizet érzett az arcában. Csodálatos volt. Hűvös és csodálatos. Eddig csak a burok undok falait érezhette maga körül... ez az érzés, ahogy a víz körülölelte, merőben új volt.
Elérte amire vágyott. Tudta, börtöne leomlott körülötte. Néhány gyors mozdulattal kimászott imágójából és a felszín felé lökte magát. Méginkább űzte a vágy a felső világba, mint eddig bármikor. Már nem félt. Élni – ezt akarta. Éles fény fogadta odafent. Sosem látott még hasonlót... bár jobban meggondolva, álmaiban mindig is ilyennek képzelte a Napot, ha végre nem áll majd kettejük között a barátságtalan zöld vízég. Igazából már a vizet sem tartotta barátságtalannak... mert megismerte igaz valójában.
Leucorrhea megrázta magát, és a barátságos Nap óvatosan felszárította apró, tündöklő szárnyairól a nehéz vízcseppeket. Csodálattal próbálgatta az eddig hasznavehetetlennek vélt aprócska, kékeszöld árnyalatban táncoló szárnyait aztán ... valami lágy melegség fogta körül.
„gyere”-hallotta és egy ösztönösen könnyed mozdulattól vezérelve szárnyra kapott.

Hangok... mik ezek a hangok? Egy mély, dallamos férfihang. Álmosan kinyitotta a szemét. Sejtette, kissé elaludt...
„... és ajánlom figyelmükbe a Szitakötő(Leuchorrea Pectoralis) címen futó folyóíratot. Ezzel be is fejezném, köszönöm a figyelmüket”- mondta az előadó és lelépett a pódiumról.