Dühtől torzult ágakon pihen a lelkem,
Vajjá köpült lelkem kileheltem.
Áttérek a szűk vágyak világán,
És betonként köt belém a szivárvány.
Havas napsütést suttog a szám,
Szabad rabként gondolsz rám.
Tettetett szemérmetlenséggel írom le,
Amit otthagyott nekem a füstös múlt,
Meztelen lábbal taposok bele
Amit a napos jövő nyújt.
Nevető sikításba torzul arcom,
Kidob magából ez a koszos balkon.
Elheverek a csillagok között,
Felveszem amit a jelen kötött.
Behunyt szemmel várom a tüzet,
Áttelelésem haszontalan.
Elfújja a szél ami belőlem maradt,
Hókotrók tisztítják el a véres havat.