Az öreg egy padon ült a parkban. Sovány, csontos bal keze vászonnadrágba bújtatott térdén pihent, míg a jobb, egy teniszlabdát hajigált az ég felé. Tekintetével körbe pásztázta a játszóteret, ami a parkkal szomszédos területen helyezkedett el. Várt. Érezte a nemrég lenyírt fű illatát, ami hűvösen áramlott a tüdejébe. Ráncokkal szabdalt arcán halvány mosoly játszott, és minden arra járó ember, egy kedves, sovány öregembernek gondolhatta. Még ebben is tévedtek. Nem volt Ő olyan öreg, csak ötvennyolc éves. Rövidre nyírt ősz haja, kéken eres keze, és ráncos arca azonban megtévesztő lehetett sokaknak.
Épp egy hete történt meg a dolog. Nem érezte szükségét, mégis megtette. Most azonban más volt. Érezte az illatot, ami még a fű illatát is elnyomta, és alig bírt uralkodni magán. Ösztönösen rámarkolt eddig nyugodt kezével a térdére. Labdát hajigáló karja elernyedt, hagyta a játékszert elgurulni. Eszébe jutott mit tett pár napja. Szája kissé elnyílt, alig bírt levegőt venni.
Hát megtette. Már régóta kísértette a gondolat, egyszerűen nem hagyta nyugodni az érzés. Megbűnhődik minden bűnös, így tudta ezt egész életében. Mégis azt kellett látnia, hogy nem azt kapják amit megérdemelnek. Így hát megtette Ő. És megteszi újra…

Ω