Kreig a redves cölöpökön álló rönkház lépcsőjén ült és éltes kikötői ribancokat megszégyenítő elánnal káromkodott. Szidta az esőt, a sarat, a kocsmát a háta mögött és persze az istenek jelentős hányadát is. De leginkább önmagát. Hat napig nyelte a port mire eljutott ide, az itt töltött pár azonban erősen igyekezett, hogy vízbe fojtsa a korábbiakat is. Az eső az érkezését követő hajnalon kezdett zuhogni, mintha dézsából öntötték volna, és azóta istenektől elrugaszkodott, nyálkás dágványt csinált a környéken mindenből. És ez még csak bajok csekélyebb része volt.
Nyúl úr mellette kuporgott a lépcsőn, és sztoikus nyugalommal igyekezett takonnyá ázni. Üveges szemei párásan meredtek a szemközti ház verandáján álló szakadt virágláda felé. Bajuszt nem rezdített, egyebe sem mozdult, ily módon eszményi hallgatóságnak bizonyult a cudar hangulatban leledző lovag számára. Amaz egy pillanatra abbahagyta a káromkodást, felmordult és vállon ragadta tarka és rendkívül nedves társát.
Harákolt egyet és hegyeset köpött az előtte gyűrűző pocsolyába.
- Na, Nyúl uram! – mondta a párás szemekbe nézve. – Itt vagyunk, az istenek háta mögött, hogy dicső kriptaőrünk varjúi kárognák körbe az egészet! Nagyobb a szar, mint amekkora annak a kospofájú papriogatónak a gyapjas seggén kifér, és nagyon úgy fest, hogy nekünk kell feltakarítanunk az egészet!
- Ideje dologhoz látni, Kreig – mondta csendesen a nyúl.
- Majd pont te fogod megmondani nekem, hogy mit és mikor tegyek! – horkant fel dühösen.
Persze a nyúlnak volt igaza, amit jobb napokon hajlamos is lett volna belátni, de a mai nem tartozott a jobb napok közé. Ráadásul utált beszélgetni vele miután éppen a vérét szívta. Rühellte magát ezért, de mégiscsak Nyúl úr vére volt az, ami átsegítette a nehéz napokon, és igazi erővel töltötte meg fáradt tagjait és még fáradtabb elméjét. Szükségét érezte még egy kortynak, ezért újra fogai közé kapta a karcsú nyakat.
- Nem volt még elég? – méltatlankodott amaz.
- Jólvanna! – újabb jókora köpettel igyekezett emelni a tócsa küllemén, sikertelenül. – Dologra!
Nehézkesen feltápászkodott, és Nyúl úrral együtt becammogott az ivóba. Az épület kongott az ürességtől. A kinti zápor mintha bűzös ködpamacsokkal töltötte volna meg, melyek zöldesszürke lustasággal kavarogtak elő a homályba burkolózott sarkokból. Kreignek hányingere volt az egésztől, de a faluban ez volt az egyetlen fogadó, ráadásul az ágyában meglepően kevés poloskával találkozott az itt töltött két éjszaka során. A szobájába érve felragadta a durván ácsolt asztalról a tekercs kötelet a csáklyával és a gondosan előkészített fáklyákat. Batyujába dobálta őket, majd néhány gyertya és a kis kulacs kíséretében a bőrbe kötött énekeskönyvet is utánuk küldte. A füstölőtartó maradt az asztalon, mert azt már komolyan túlzásnak érezte.
- Vidd a bárdot is – szólalt meg Nyúl úr bal felől.
Elgondolkodva nézett a sarokba, ahonnan a jókora, kétkezes csatabárd fejének vésetei hunyorogtak vissza rá halvány fénnyel. Nem mintha mágikus lett volna. Valami dzsad alkimistánál látta egyszer ezt a betegzölden derengő festéket. Egy időre képes volt emlékezni azt őt ért fényre, ahogy azt a sima beszédű méregkeverő magyarázta, és aztán szemtelenül sokat kért érte. Kreig leszurkolta az egy ezüstöt, majd egy félbevágott rézpetákkal fizetett egy ecsetért is, és azon az estén, négy gyertya fényénél jó fertályórán keresztül pingálta a büdös vackot a csatabárd véseteibe. Ahhoz képest, hogy nem volt semmiféle piktori vénája, egész elégedett volt az eredménnyel, noha a fél kocsma rajta röhögött, mikor a nagy mű befejeztével lement inni egy pofa sört. Még a füle hegye is világított, mint valami elcseszett erdőpille töke és Nyúl úr is csak hülyén vihogott a dolgon. Azóta minden nap gondosan feltöltötte fénnyel a véseteket, hogy szépen derengjenek, ha a szükség úgy hozza.
- Eddig elég volt az ásó – mondta.
- Eddig.
A nyúl szemei diadalmasan csillogtak. Kreig a hátára csatolta a bárdot, felkapta az ásót és kiviharzott a szobából. Az ajtót azért bezárta. Nem rajongott a lefekvés előtti csúnya meglepetésekért, pláne, hogy volt már benne része az első itt töltött éjszaka során.

A falucska temetőjéig tartó, majd félórás sárdagasztás nem emelt sokat a csapzott paplovag kedélyén. Közben két helybélit látott csak, de egyik sem jött a közelébe. Egyik a kovács volt, aki a műhelyében bűvölte a zsarátnokot. A másik valami mosónőféle lehetett, kissé romos állapotban igyekezett bejutni a ház ajtaján, ami talán a sajátja volt. Kreig elgondolkodott azon, hogy esetleg tarkón csapja az ásóval, de aztán letett róla. Lesz még rá bőven alkalom és nem volt kedve az egész felszerelés mellett plusz teherrel evickélni.
A temetőkapu persze zárva volt, maga zárta be, mikor tegnap estefelé végzett. A kulcsot persze elfelejtette magával hozni, ami ismét ízes káromkodásra adott okot. Morogva pislogott ki a fekete viaszosvászon csuklya alól a párába burkolózott, vízfüggönnyel takart szélső házak felé, ahonnan érkezett.
- A kulcs mi? – vihogott Nyúl úr.
- Anyátokba azzal a tetves kulccsal! – bődült fel dühösen a lovag és teljes erőből belerúgott a rozsdás kapuba. A zár kettétört, a kapu kicsapódott és nyikorogva lengett az ódon zsanérokon.
- Íme a Sírkertek Őrzőjének bajnoka, ki fényes diadalt aratott a sírkert ártatlan kapuján! Lássátok Darton igaz lovagját! – szavalta gúnyosan a nyúl.
- Kussolsz, bolhabölcső!
A temetőben már szerencsére megúszta a sárdagasztást, mert valami jótét lélek lekövezte a kis kápolnáig vezető utat. Na persze könnyen lehet, hogy éppenséggel ugyanaz a jótét lélek szögezte ki az itt szolgáló pátert is a templomajtóra néhány nappal ezelőtt. Átkoknál soha nem tudhatja az ember, ez pedig itt nagyon annak tűnt. Méghozzá a rohadtabbik fajtából. A gonosz állatok ácskapcsokkal fogatták oda az öreg tisztelendőt. Csuklóknál, bokáknál, és olyan mélyen ütötték be a vasakat, hogy azok összezúzták szegény fickó csontjait. Kreignek feszítővasat kellett kerítenie, hogy levakarhassa onnan, és tisztességgel elhantolhassa.
Ahogy benyitott a kápolnába, gurgulázó dörmögést hallott jobb felől. Szinte oda se nézve vágott arra az ásóval. Lendületesen, fejmagasságban, ahogy a rendházban tanították. A szerszám émelyítő, nedves reccsenéssel vágódott a nagydarab fickó fejébe és a falnak taszította. Kreig elengedte a nyelet, mielőtt az eltántorodó test megrándította volna a csuklóját. Az ásó hegye hangosat csikordult a kőpadlón, ahogy a lovag fél lábbal rátaposott a szerencsétlen barom mellkasára. A néhai őstermelő hörögve vergődött, vakon karmolászta a vasalt csizmát. Mielőtt fogást talált volna rajta, Kreig két kézzel megragadta a vaskos fanyelet és nagyot csavart rajta. A zaurak feje szétszakadt, a szerszám kiszabadult. Kreig újra és újra lecsapott vele minden végtagra, izületre, szabályosan feldarabolva a rángatózó tetemet. Végül levette róla a lábát és az ásót a holttest mellkasába vágta.
- Na! – dörmögte a szerszám nyelére támaszkodva. – Mondom én, hogy elég az ásó! A szerszámok legnemesebbike!
- Mondja ezt egy férfi! – jegyezte meg Nyúl úr epésen.
- Én is szeretlek! – vigyorgott vissza rá a lovag. – Akkor meg is van a mai első kuncsaft. Nem tudod hová tettem azt a ragyaverte talicskát?

Mikor Kreig két nappal ezelőtt, estebéd táján megérkezett a faluba, még nem tűnt fel neki a dolog. Nyilván fáradt volt a hosszú úttól, melynek utolsó szakaszát a rozzant gebe, amit kitolásból kaphatott a szokásos csatamén helyett, már csak poroszkálva tudta megtenni. Ami azt illeti az utolsó mérföldön már kantáron kellett vezetnie. Rendtársai közül nem egy kaphatott heveny csuklási rohamot mire a lovag elérte a porfészek fogadóját. Nyúl úrnak nem volt hozzáfűznivalója a dologhoz. Egész úton nem szólt hozzá. Még akkor sem, mikor ivott a véréből.
Lovászfiút nem is próbált keríteni, kérdés nélkül bekötötte a kis istállófélébe a gebét. A fogadóst nem találta sehol, de nem is volt kedve megvárni. Leakasztott egy kulcsot a söntés mellett lógó szegről, hagyott egy fél marék rezet az asztalon és megkereste a megfelelő ajtót. Bár tudta, hogy láncingben aludni csak a paranoiásak és az egészen hülyék szoktak, miután becsukta az ajtót azonnal az ágyra dőlt és elnyomta az álom.
Arra ébredt, hogy valami felmordul az ágya mellett. Na ettől, meg a nagy konyhakés villanásától nyomban felébredt. Szerencsére a testére kapott döfés nem hatolt át a láncingen, de szép lila foltot szerzett vele. Jókora rúgással taszította a szemközti falnak támadóját, aztán ugrott is utána nyomban. Elkapta a sonkányi kezet, kicsavarta belőle a kést és a fickó bordái közé döfte. Az ilyesmibe az emberfélék rendszerint bele szoktak dögleni, így hátralépett, mint aki jól végezte dolgát. Jól is tette, mert a támadó válaszcsapása így is majdnem a szemeit érte. Ekkor jutott el agyáig az illető szaga. Halott volt. Többnapos fajta, ám ehhez képest szokatlanul virgonc. Ekkor csatabárdot ragadott és addig csépelte, válogatott káromkodások közepette, míg pecsenyének való darabokra nem vagdalta.
Remegő kézzel markolta meg a nyakában lógó szent szimbólumot, és fényért fohászkodott. Darton áldásának hűvös, kékes fényében összeszedte a holmiját, és másik szobába költözködött. Nyúl úr továbbra sem kommentálta az eseményeket. Rezignáltan fogadta, hogy a lovag újfent megcsapolt vérével oltotta szomját. Kreig ezúttal gondosan bezárkózott, fertályórát imádkozott a Hallgatag Úrhoz, majd nyugtalan álomra hajtotta fejét.
Kora reggel körbejárta a falut és döbbenten konstatálta, hogy a lakosokat valamiféle átkos nyavalya egytől egyig kipusztította. Ráadásul mindegyikük mocskos, istentagadó, élőholt létre ébredt. Az előbbit okozhatta sima ragályhalál, ami időnként felüti a fejét itt-ott, az utóbbi azonban egyértelműen sötét mágia műve. Afféle rontás, amivel az inkvizítorok szokták riogatni a népeket. Az ilyesmit pedig, Darton akaratának megfelelően, el kell rendezni. A zuhogó esőben botorkálva megkereste a temetőt, ahol a kápolna ajtaján rálelt a vén papra, aki az üzenetet küldte a rendháznak.
A virgonc halottaknak az éjszaka során, mi sem természetesebb, volt idejük elrágódni Kreig istállóban felejtett lován. Szegény pára védekezni sem igen tudott a fáradtságtól, így a lovag már csak a megrágott csontokat találta a vérben ázó, sovány szalmán.
A Sírkertek Urának helyi szolgája számos alkalommal hívta már fel a szentszék képviselőinek figyelmét az errefelé zajló gyanús eseményekre, de nem kapott választ tőlük. Kétségbeesésében a szakadárok közeli rendházához fordult segítségért, hogy küldenének egy lovagot, aki segíthet neki fényt deríteni a mesterkedésre. Kérése meghallgatásra talált, de láthatóan elkésett a dologgal, és a saját szolgálati helyén csináltak belőle morbid ajtódíszt a gonosz állatok. Kreig leszedte, és gondos ceremóniával eltemette, majd nekiállt szép sorban a föld alá segíteni a falusiakat. Fáradtságos munka volt. Az eső megállíthatatlanul szakadt, a tetemek mindenfelé csatangoltak a vidéken és szó szerint vagdaltat kellett csinálni belőlük ahhoz, hogy végre nyugton maradjanak. Ráadásul egy-egy ilyen akció után a szerencsétlent csupán talicskába szedegetve lehetett a temetőbe juttatni, ami a felázott utak miatt önmagában is szép mutatványnak bizonyult. Kreig egész életében rendkívül komolyan vette a feladatait, és modora, valamint gondosan titkolt szenvedélye dacára folyamatosan élen járt a rendbéli kötelességek teljesítésében. Minden megátkozott férfi, nő és gyermek feltrancsírozott teteme fölött hosszasan imádkozott. Gyertyát, mécsest gyújtott, s mikor e téren kifogyott a saját készletekből, és elhasználta a kis kápolnában találhatóakat is. Egy reggel Nyúl úr javaslatára összegyűjtötte a falu házaiból az összes fellelhető gyertyát. Fél napos szertartással szentelte meg őket. Néhányat felhasználva készített egy alkarnyi méretű ünnepi gyertyát is. A fogadó konyhájában kondért, öntőformát az ács szerszámaival eszkábált hozzá. A kanóchoz a saját váltás ingéből szerzett sodorni való anyagot. A viaszba fanyar fűszereket szórt, hogy a gyertya füstje a Hallgatag Úr szentélyeinek áldott légkörét, az elmúlás csodás misztériumának auráját idézze a kis templom oltára köré.

Kreig egy idő után elvétette a napok számlálását. A feladat minden lépése új és új borzalmakkal ismertette meg. Emberi tragédiákkal. Senkit nem lehetett csak úgy elkaparni egy lyukba és földet szórni rá, mintha magot vetne az ember. Egyenként meg kellett tisztítani lelküket az élőholt lét stigmájától és visszavezetni őket Dartonhoz. Ehhez pedig meg kellett ismerni őket, nyomozni, átnézni a hátrahagyott holmikat, otthonokat. Az azonosítás azonban így is szinte a lehetetlenséggel volt határos, így rengeteg sír kezdetleges fejfájára került az ismeretlen halottak szomorú, magányos szimbóluma.
A zaurakok napról-napra egyre rozogábbak lettek. Bármilyen erős, förtelmes mágia hozta is létre őket, nyilvánvalóan egyiküket sem szánták tartósnak. A nyüvek, bogarak és az egyre nagyobb csapatokba verődő varjak sokukat borzalmasan megtépázták. A környéken mindenütt érezhető volt a bomlás, rothadás gyomorforgató bűze. A kezdetben furcsa, zaurakoktól szokatlanul békés magatartás az idő előre haladtával egyre agresszívebbé vált, egyre vadabb harcokhoz vezetett.
Kreig emberfeletti munkát végzett, bár egyre inkább hajlott arra, hogy Nyúl úr véleményére hallgatva tömegsírba temesse a megmaradt több tucat élőholtat. Szerencsére a falu távol esett a gyakran használt útvonalaktól, de szerencsétlenség így is történt. A lovag éppen a temetőben foglalatoskodott, mialatt egy gyanútlan utazót széttéptek a megmaradt zaurakok. Bár a távolság nem volt nagy, a szerencsétlenül járt ember kiáltásait elnyomta a zuhogó eső, így Kreig csak órákkal az eset után vette észre a félig felzabált holttest körül tolongó élőholtak miatt. Darton igéivel, szent szimbólumával és néhány jól irányzott rúgással sikerült elkergetnie őket, a vándor maradványait pedig illő végtisztességben részesítette. Másnap, mikor az eső alábbhagyott kissé, figyelmeztető táblákat eszkábált, és kirakta azokat az a falu határától két-két mérföldnyire.

A legrosszabbak minden kétséget kizáróan a gyerekek voltak. Sok gyerek volt a faluban, mikor a kaszás a helyi, amolyan tessék-lássék módon betakarította a termést. Kreig a söntés mögül előhalászott fél üveg pálinkával, és Nyúl úr véréből egy jó nagy nyelettel öblítette le a félszemű kislány elhantolását. Mikor rátalált, a mágiától hajtott gyermektetem éppen sikerrel perelte vissza egy hollótól kilopott bal szemét, de aztán láthatóan nem tudott vele mit kezdeni. Csak ült szétvetett lábakkal a sárban, átázott darócruhája esőtől, vértől és egyéb kimondhatatlan, bomlásból származó nedvektől volt mocskos, lehajtott fejjel értelmetlenül gurgulázva babusgatta a jobb napokat látott szemgolyót.
- Bájos – jegyezte meg Nyúl úr Kreig bal válla alól.
Kreig térdre esett és görcsösen hányni kezdett. Látott már csúf dolgokat nem egyszer, de soha nem volt képes belefásulni dologba. Valahol minden borzalom mélyen megérintette. Eddig sikerrel fojtotta magába, sikerrel nyomta el, de az elmúlt napok lélekpróbáló mészáros munkája túl sok volt. És most ez a gyermek…
Köpenye sarkába törölte a száját, ivott egy kortyot a savanykás lőréből, amit az egyik viskóban talált fertályórával korábban. Elszántan markolt rá az ásó nyelére és a kislány felé lépett.

A hatodik napon az eső verőfényes napsütésnek adta át a helyét, a falu pedig pár órán belül miazmás gőzfürdővé változott. Förtelmes bűz terjengett a párás levegőben, mindenütt varjúcsapatok jelezték a még mozgó tetemeket.
Kreig napok óta nem tudott rendesen aludni. Ha csak lehunyta a szemét, makacsul visszatérő rémálom kísértette, amiben rothadó testű zaurakként kóborolt a település kihalt házai között, vég nélkül, magányosan csoszogva a sáros utcákon. Az ásó véres szélű barázdát szántott mögötte. A varjak az álomban már nem tűntek Darton szent állatainak. Gonosz károgással lesték, mikor bukik fel végre, hogy asztalt terítsen nekik. Rájuk akart kiáltani, de csak bomlott agyú hörgésre futotta.
Olykor ezzel a képpel a fejében riadt fel. Máskor Nyúl úr torz, felnagyított mása jött szembe vele a felázott úton, a temető felől, ahogy ő teszi napra-nap. Ásót cipelt, az övéhez hasonlót, és ahogy odaért, a homlokára felé lendítette. A reccsenés hangja ébredés után is sokáig ott kísértett a fülében.
Ahogy kiért a fogadóból, megcsapta a párás meleg és a förtelmes bűz. Éles fény mart a szemébe, hunyorogva kuporodott a lépcsőre. Elkapta Nyúl úr torkát és keményen ráharapott. Szüksége volt rá.
- Hagyjál már! – méltatlankodott egyetlen társa.
- Kussolj! Kell! Kell! – ordított rá Kreig olyan erővel, hogy a varjak is felröppentek a környező háztetőkről.

A hetedik délelőttön arra eszmélt, hogy már négy sírgödröt ásott a temető puha földjébe, és éppen egy következőnek veselkedett neki. Motyogva fordult társához, de Nyúl úr nem volt ott. Vadul hunyorogva nézett körül a ragyogó napsütésben, de továbbra se látta sehol. Idegesen nyalta meg kicserepesedett száját, szakálláról egy légy röppent odébb, ezúttal a szemöldökén vert tanyát.
- Nyúl!
A kiáltás hosszan visszhangzott a forró, rezzenetlen levegőben. Egy lélek sem mozdult, csupán a madarak fújták szokásos dalukat a környező fák ágairól.
- Hol a fenében vagy? Nyúl! – ordított ismét, dühösen.
Ismét körbefordult, megszédült, bevérzett szemei előtt torz hullámokat vetett a durván faragott fejfák tengere. Mintha odébb, a temetőkapu mellett mozdult volna valami. Mintha valaki járna ott, a remegő légfüggönyön túl.
Két marokra fogta az ásónyelet és öles léptekkel megindult a rozsdás kapu irányába. Egyenesen ment, átgázolt a régebbi hantokon, majdnem hasra esett, de észre se vette. Innen nem tudta kivenni, hogy kiféle-miféle lehet az alak. Elmosódott foltnak látszott csupán. Cserepes, széthasadozott ajkain sípolva járt ki és be a levegő.
Odaért a kapuhoz, de a jelenés már nem volt ott. A falu felé vezető úton, a dombtető közelében pillantotta meg, éppen eltűnt volna a túloldalon. Ordítva iramodott utána.

Nyúl úr nem került elő este sem. A hold vörös szemként ragyogott az égbolt csillaghímes kárpitján. Kreig a szokott helyén, a kocsma előtti lépcső második fokán ücsörgött. Körötte üres palackok hevertek mindenütt, de még mindig szomjasnak érezte magát. Arcán sár és vér szétkent nyomai száradtak a többnapos borosta szálai közé, mocskos kezén kifakadtak a hólyagok.
Felnézett, mikor hangot hallott szemből. A vörhenyes fényében darócruhás kislány táncolt elő a verandás ház árnyékából. Arcán boldog mosollyal, valami ostoba kis rigmus ütemére lépkedett, pördült, aztán lehuppant az elképedt lovag elé porba. Haja szemei elé lógott, kis, koszlott kezeiben alig maroknyi fehér, labdaféléket forgatott, kisebbet, mint amit a nagyvárosok labdaházaiban látni.
- Játszol velem? – kérdezte csilingelő hangon.
Kreig nem tudott szólni. Kiszáradt ajkai tátva maradtak a megdöbbenéstől.
- Miért nem játszol velem?
A lovag nem nézett rá, lesütötte a szemét és a csizmája orrát bámulta.
- Miért öltél meg minket? – a kislány hangjába idegen zöngék vegyültek.
Jeges borzongás futott végig Kreig gerincén. A hold fényében vérezni látszott még a puszta föld is.
- Miért öltél meg minket? – ez nem a lánygyermek volt.
Rettegve kapta jobbra a tekintetét. Egy fiú, nyolcévesforma. Mint amilyet a pataknál kapott el tegnapelőtt.
- Miért csináltad, lovag?
Mindenfelől özönlöttek, mintha holmi gyűlésre jönnének. A házak közül szivárogtak elő, a rőtes fényben lépések százai neszeztek. Gyermekek, nők, férfiak. Halk zsolozsmájuktól remegni látszott a meleg, nyári éjszaka. Kreig egyre növekvő iszonyattal nézett végig a közeledő tömegen. Tekintetét kétségbeesetten ejtette vissza a csizmája orrára, fáradt, lázas elméjében kapkodva igyekezett felidézni a sok éven át tanult, begyakorolt imák valamelyikét, de egy sem jutott eszébe. Mintha árnyék, szemfedél borult volna minden tudására, tapasztalatára, emlékeire. Lehunyta a szemét, de ez sem segített. Érezte, hogy ott vannak körülötte. Már nem kérdezgették. Csak álltak néma csendben, mintha várakoznának. Érezte.
- Nézz rám, lovag! – parancsolta a kislány. Csendes szavaiba beleremegtek a házak, mintha a hold is le akart volna zuhanni az égről. Előrenyújtotta mocskos kezeit, mintha át akarná adni a labdákat a lovagnak. Kreig felnézett.
- Hol a jó modor, lovag? A szemembe nézz, ha hozzád beszélek! – kiáltotta a kislány. Feje felett sötét glórián lobbant utolsót a vörös holdfény.
A nyitott, véres tenyerekről ragyogó zöld szempár meredt egyenesen Kreig szemébe. A lovag felordított, és jött a sötétség.

A fény és a forróság ébresztette fel, de nem bírt mozdulni. Szemei nyíltak ugyan, de mintha ezernyi tűt szúrtak volna beléjük. Csak foltokat látott, és a kép lassan tisztult.. Tapogatózó balja lépcsőt, utóbb valamiféle fanyelet talált. Az ásó. Eszébe jutott a feladat. Hogy menni kell. Tenni kell. Temetni kell.
Árnyék vetült rá. Hangokat hallott, egyik mintha őt szólongatta volna.
- Atyám! Hé, lovag atya! – férfihang volt.
Kreig felemelte a fejét. Valami kék átalvető, rajta címer. Éles fény csillan a láncba burkolt karokon, fémsisakon. Borotvált ifjúarc. Az egyik kar végén kesztyűs kéz. Nyúl úr torkát szorítja.
- Nyúl! – pattant fel sebzett vadállatként ordítva. Védhetetlen mozdulattal lendítette meg a súlyos ásót. A szerszám feje hatalmas csattanással pattant le a fémsisakról, a megviselt nyél kettétört, de a célját így is elérte. A kéz gazdája elhanyatlott és Nyúl úr kiszabadult.
- Köszönöm, Kreig – suttogta a nyúl.
A lovag dühödt hörgéssel kapta el a torkát, ráharapott., és mohón inni kezdte Nyúl úr vérét. Az izgatott kiáltásokat már nem hallotta. Nem érezte a fájdalmat sem, ahogy fél tucat rövid, súlyos nyílvessző csapódott a testébe.

A katonák szomorúan, lehajtott fejjel álltak a friss sírhant körül. Bertran atya érces szavai a lelkük mélyéig hatoltak.
- … és vedd magadhoz lelkét, Urunk, és engedd meg neki, hogy bűneitől megszabadulva visszatérhessen az örök körforgásba, miként azt akaratod szerint való!
Tybar, aki alig két hónapja volt a nagyúr őrségének tagja, elgondolkodva forgatta kezében horpadt sisakját, és a halott lovag utolsó kiáltásán töprengett. Feje még jó fél nap elteltével is zúgott az irgalmatlan ütéstől, de komolyabb baja nem történt.
Mikor a többiek elindultak, ő továbbra is merengve állt ott. Aztán elővette iszákjából a jókora kulacsot. Kinyitotta, és beleszagolt. A méregerős pálinka szaga szinte lemarta az orrát. Komoly képpel intett vele a sír felé:
- Dartonra, lovag uram! – mondta, és nagyot kortyolt az italból.
Aztán visszatette a fejet a furcsa, kitömött nyúlba varrt kulacs nyakára, és ráültette a szerencsétlenül járt lovag testét borító sírhalomra.