Két gyermek ül egy apró szigeten az égbolt tetején, körülöttük örök tenger csapja hullámait a nyugodt felhők aljához. Két gyermek... egy fiú és egy lány. Idősebbek mindannyiunknál, és fiatalabbak a Napnál és Holdnál. A gyermekeik. A nyugati, és a keleti szél.

Ikrek, ám egymást még sosem láthatták. Egymásnak vetik hátukat, ahogy ülnek, ám még soha egy szót nem válthattak. Egymás felé nem fordulhatnak. A keleti, és a nyugati szél.

Gyermekek, kezükben minden hatalmak hatalma. Örök szélvihar zúg körülöttük, hajuk, ruhájuk vele táncol, meztelen lábukat a Világtenger nyaldossa, föléjük az Égfelhő terít örök boltozatot, ám ők meg se rezdülnek. A nyugati, és a keleti szél.

Fehér a bőrük, mint a márvány, tűző Napanya nem bántja, szomorú Holdtündér nem simítja le róla a vízcseppeket. Jegesen izzó, tüzelőn fagyó vízcseppek. Száraz, forró szélvihar, hűvös, simogató szellő keringőzik hajukkal. Innen indul minden hullám, itt születik minden szél. Itt, a világ közepén, ahol a két gyermek ül az égbolt tetején. A keleti és a nyugati szél.

Kezükben minden hatalom hatalma. Minden. Hatalom. Hatalma. A végzet eszköze.

A Földvilág megremeg, mikor a kislány lassan kinyújtja lábait. Arcára fagyos mosoly kúszik, mikor életében először kinyitja száját. Hangja akár pokoli zörej, hangosan, és durván dörög végig a Világon. Mégsem hallja senki.

"Úgy vélem, itt az időnk."

A fűszálak meghajolnak, a fák recsegve törnek derékba hangja nyomán. A tornyok meginognak, a vizek felkorbácsolódnak, a hidak megremegnek.

A fiú csak elmosolyodik. Lassan, mint kinek fáj, feláll. Életében először.

"Én is úgy vélem."

Hangja cseng, akár a tiszta forrás, lehunyt szeme drágakőragyogást bocsájt a vízre, mikor kinyitja. Mozdulatai nyomán megrepedezik a Földvilág, a hajók hánykolódnak a tengereken, eltörnek az árbocok.

A lány is feláll, mozdulatai nyomán felkavarodnak a sivatagok homokjai, szárnyrakapnak a hómezők jegei.

Még egymásnak háttal állnak, de lelkükben ég a vágy, hogy láthassák, hogy érinthessék egymást. A nyugati és a keleti szél.

Még egymásnak háttal állnak, sima arcukon lassan csorognak le a könnyek. A Világföldön mindent pusztító vihar kerekedik, a süvöltő szél és a csípős cseppekben zuhogó eső zord morajába emberi lelkek sikolya keveredik.


Időtlen idők óta, számlálhatatlan évek folyamán.

Itt ültek, a két testvér, egymásnak háttal. Egymás hangját eleddig nem hallhatták, arcát nem láthatták, bőrét nem érinthették. A nyugati és keleti szél.

Egymásért hullanak könnyeik. A keleti és nyugati szél.

Ám most... itt az idő.

A lány teszi meg. Lassan, félve mozdul, csukott szemmel fordul a fiú felé.

"Nézz rám!"

Hangja nyomán örvények nyelnek el büszke hajókat, lovak rohannak fejvesztve a tengernek.

A fiú is mozdul. Ő még lassabban fordul, ahogy a fák gyökerei tépik ki magukat az anyaföldből. Szeme csukva. A Világföldön lassan porrá morzsolódnak a hegyek, minden egeket fekete felhő árnyaz.

Egymással szemben. A nyugati és keleti szél.

Egyszerre nyitják fel szemüket. A keleti és nyugati szél.

Szelek csapnak össze a Világföldön, ablakok robbannak szilánnkám, sziklák omolnak dörögve a tavakba. Hegymagas hullámok indulnak a földek felé, vitorlák szakadnak, hajógerincek törnek ketté. Sikolyok, recsegés, ropogás.

A két testvér szó nélkül, mosolyogva szemléli egymást. A szél tépi ruhájuk, táncol hajukkal, fülükbe sikít. A nyugati és keleti szél.

A lány arcára mosoly kúszik. Lassan, óvatosan nyújtja kezét a fiú felé, mintha tűzbe nyúlna. Finoman érinti meg arcát, hogy letöröljön róla egy könnycseppet.

"Hiszen sírsz."

Súgja, és szelíden mosolyog. Hangja dörög, durván morajlik.

A Világföldön forgószelek kerekednek, a felhők is táncra kélnek a végzet idején. Zúg a szél, ömlik az eső, mindent víz borít. Hullámzik, morajlik, dühöng, örvénylik. Gyilkol.

A hullámok Holdtündér szomorú arcát mossák. Lassan elveszik ő is, fakó arcáról finoman hullik a gyémántpor, majd a legnagyobb hullám elnyeli őt magát is.

S fiú is megemeli kezét, hogy elsimítson egy ráncot a lány ruháján. Mosolyog, mosolya a tűnt idők gyásza. Lágy, kedves ez a mozdulat.

"Te is."

Mondja, hangja akár a pacsirták szólama. a pacsirtáké, melyek most a vizekkel sodródnak, vagy a pusztító szelek szárnyán vesznek.

Lassan elrendezgetik egy más ruháját, füle mögé seprik szélfútta haját. A keleti és nyugati szél.

A Világföldön lecsillapul a vihar, a szelek fáradtan seprik a mindent borító vizet. Zavaros, sötét víz, fölötte zaklatott, nyugtalan felhőfátyol.

Sosem szűnik már.


A gyerekek már lehunyták szemüket. Ismét egymásnak háttal ülnek, csukott szemmel, görnyedten. A nyugati és keleti szél.

Fiatalabbak voltak a Holdnál és Napnál, idősebbek mindannyiunknál. Szelek voltak, gyermekek. Kezükben minden hatalmak hatalma. Nem féltek felhasználni a Világföld, és saját végzetük beteljesítéséhez. A keleti és nyugati szél.

Gyermekek voltak csupán. A nyugati és keleti szél.

Bevégeztetett. Lelkük maradt csak meg, mely mint...

Magányos csónak ring tova a nyugodt tengeren a bukó Nap felé...